Storytime: a Hufnágel Pisti-effektus

Akik velem nagyjából egyidősek vagy idősebbek, egészen biztosan nézték gyerekkorukban a Mézga családot, nekem az egyik kedvenc mesém volt a tévében (aki nem, sürgősen pótolja, zseniális). Minden epizód végén elhangzik a legendás mondat Paula szájából: „Ó, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?” Hufnágel Pisti sosem jelent meg a képernyőn, csupán emlegetésekből tudjuk, hogy Paula udvarlója volt korábban, ő aztán mégis Mézga Gézát választotta. Ez a motívum örök érvényű jelenséget mutat be, erről elmélkednék és sztorizgatnék a mai posztban.

Mindenkinek van egy Hufnágel Pistije. Egy legendás alak, aki minden hivatkozás alapja, minden beszélgetésben és összehasonlításban előkerül (gyakran a „Bezzeg...” kezdetű mondatok képében), és sosem felejtjük el. Pasik jönnek-mennek, de Hufnágel Pisti örök. De mit tett Hufnágel Pisti, hogy így bevésődött az emlékezetünkbe? Lehet mérföldkő, a számtalan első közül az egyik, lehet valami extra tulajdonsága, ami kiemeli a többi fiú közül, különlegesebb szokásai, valami miatt, amit általa ismertünk meg, a közös pont talán az, hogy Hufnágel Pisti valamilyen szinten megváltoztatta az életünket, és emiatt sokszor emlékszünk rá vissza. Apropó, Hufnágel Pistire mindig pozitívan tekintünk vissza, nem használunk vele kapcsolatban nyomdafestéket nem tűrő szavakat, mi több, gyakran olyan magasságokba emeljük Hufnágel Pistit, mintha valami isteni csodalény lenne. Mivel az idő megszépíti az emlékeket, és az évek távlatából gyakran olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel az illetőt, amikkel a való életben nem biztos, hogy rendelkezik, vagy esetleg megváltozott azóta, hogy az életünk része volt, csak erről ugye nem veszünk tudomást, az esetleges negatív tulajdonságok pedig úgy eltűnnek, mintha soha nem is lettek volna.

Alapvetően szerintem teljesen rendben van a jelenség, csak mint mindennel, ezzel sem szabad átesni a ló túloldalára. A múltban élni alapvetően káros, egy régi emlékkel folyamatosan összehasonlítani a jelenlegi állapotot hosszú távon felőröl, mert a képzeletünk szüleménye, akivé ez az ember lett, mindig tökéletesebb lesz, mint egy hús-vér ember, valódi gondolatokkal és tulajdonságokkal. Néha-néha vicces felülni a nosztalgiavonatra és sztorizgatni a barátnőkkel, addig jó móka, amíg nem megy a jelenlegi életünk rovására.

Nekem is van Hufnágel Pistim, és én is a teljes nevén emlegetem, ha szóba kerül, most is nagy erőfeszítésekbe tellett nem leírni a nevét (GDPR meg egyebek ugye). Nem egy nagy történet pedig, ahhoz képest főleg, hogy közel három évvel később is renszeresen felmerüljön a neve a beszélgetéseimben. Még történetnek se lehet nevezni, inkább epizódnak. Annyi történt ugyanis, hogy még anno Szegeden egy nagyon jól sikerült pénteki buliban kavartam ezzel a sráccal, kontaktot cseréltünk és ennyi, semmi folytatás. Kisváros lévén szinte naponta láttam itt-ott, de semmi folyománya nem lett a dolognak. Ő valószínűleg nem emleget a teljes nevemen, és fogalma sincs róla, milyen jelentősége van az én életemben. Akkor miért is ekkora mérföldkő? Ez a bizonyos srác volt az első perzsa fiú az életemben. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a csodás nemzetiség milyen nagy szerepet fog játszani az életemben (két nagy szerelmem volt eddig, mindkettő perzsa), egyszerűen csak nem ért fel a rozéfröccsöktől elhomályosult eszemig, hogy egy ilyen gyönyörű fiú pont velem áll le a buliban. Ez valamiért hatalmas önbizalomlöketet adott, azt szoktam mondani, átruházta rám (meg utána a többiek is) az arcpirító, már-már idegesítő perzsa magabiztosságot, ezután hittem el, hogy ha egyszer ilyen álomszép fiúval sodort össze a sors, akkor mi akadája lenne másodszorra is? (Akkor még nem tudtam, hogy a perzsa férfiak személyisége inkább a rémálom szóval jellemezhető igazán, de ez majd egy másik poszt témája lenne).

Alapvetően hálás vagyok minden emberért, aki az életem része volt hosszabb vagy rövidebb ideig, vagy valamilyen szinten változást hozott, és ezért az epizódért is hálás vagyok, mert olyan folyamatot indított el (amit talán utólag magyarázok bele, hogy folyamat elindítója), ami nélkül most mentálisan, lelkileg nem lennék az, aki vagyok. Én pedig szeretek az lenni, aki most vagyok, és nem cserélném el az eddig bejárt utat. Átcsúsztunk más témába, önszeretetről, önismeretről egy következő posztban lesz szó, remélem, találkozunk ott is. :)

Mit kezdjek az életemmel?

Mindig olyan típusú ember voltam, akinek kristálytiszta elképzelése van arról, mit fog kezdeni magával egy, öt vagy tíz év múlva. Ezek az ötletek és tervek persze sokat változtak az évek során, de ha felmerült témaként a karrier, jövő, mindig tudtam részletest választ adni. Az ismerősökkel, barátokkal egyre többször beszélünk erről, immár a realitások talajához közelítve, hiszen mostanában kerülünk ki az egyetemről, kezdünk dolgozni, és tudunk hosszú távú és egyben megvalósítható terveket szőni a jövőre nézve. Ezekben a beszélgetésekben vettem észre, hogy a korábbi sziklaszilárd elhatározásaim meginogtak, elért valamiféle huszonéves krízis.

A poszt apropóját elsősorban az adta, hogy elbizonytalanodtam a szakirányválasztással kapcsolatban. A vészesen közelgő év végi alapvizsga után, amivel egyik tanárunk sem felejt el riogatni minket, megjegyzem nálam nem sok célt ért el, mivel 13 éves korom óta hallgatom az „ez a legjobb vidéki gimnázium” - típusú megjegyzéseket, a teljesítményhajtás nálam nem újdonság tehát, szóval a háromnapos borzalom után szakirányt kell választani, hogy elsősorban fordítók vagy tolmácsok akarunk-e lenni. Én úgy jelentkeztem erre a szakra, hogy 10000%-ra tolmács akarok lenni, minden adottságom meg is van hozzá. De ahogy felfedezem a nehézségeket, ezzel egyidőben pedig elkapom a fonalat a fordításnál, egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy ezt kellene választanom. A diplomámba ettől függetlenül ugyanúgy az lesz beleírva, hogy fordító ÉS tolmács, szóval mindkét területet művelhetem, gyakorlatilag tehát semmi sem dől el 100%-ra a szakirányválasztásnál. Ugyanakkor, ha kívülről tekintek a kérdésre, maga a tény ijesztő, hogy én, akinek tényleg mindig határozott elképzelése volt a jövőjéről, most elbizonytalanodtam.

A végső löketet a tegnapi vízipipázással egybekötött meccsnézés adta, amikor is szintén felmerült ez a téma a legjobb barátnőmmel és egy nagyon jó gimis barátunkkal. Látszik, hogy öregszünk, mert konstans téma a karrierépítés, munkaerő-piacra való kilépés, kezdési nehézségek (az alapképzéses diplománk egyikünknek sem konkrét, gyakorlatilag akármit kezdhetünk vele, ennek legalább annyi előnye, mint hátránya van), lakásvásárlás, hol szeretnénk élni. Nekik elég határozottan körvonalazott elképzeléseik voltak mindezekről: hagyományos típusú állás kihívásokkal, saját lakás idővel, autó, ahogy a nagykönyvben meg van írva. 

Én meg a totál ellentét: a kötött munkaidejű irodai munkától falra mászok (nyilván most is azt csinálom, mert diákmunkaként más opció nincs), spórolni nem tudok, különben is, egy lakás árát legszívesebben elutazgatnám, egyáltalán, abban sem vagyok biztos, hogy az országban akarok maradni diploma után 1-2 évvel. Itt felmerül az a probléma, hogy egy olyan másik országot sem tudok mondani, ahol 100%-ban el tudom képzelni magam számomra ideális körülmények között, leginkább olyan munkakörben, aminek kicsit is köze van ahhoz, amit tanultam és szeretek, az „irány egy bőrönddel Berlin, pincérkedek, aztán majd meglátjuk” még mindig nem pálya nekem. Helyenként viszont annyira el tudják venni a kedvem az egész fordító-tolmácsosditól, hogy valóban az tűnik a legésszerűbbnek, hogy felpattanok a legszükségesebbekkel egy repülőre, meg sem állok Ibizáig, és koktélokat keverek a bulizó tömegnek. Az álommelóm jelenleg, hogy digitális nomádként fordítok, igazán szerencsés esetben nem csak szakszövegeket, hanem regényt is, mert igaz, hogy a szakfordítás hozza a pénzt, de azért egyszer szeretném látni egy könyv belső borítóján a nevemet mint megjelölt fordító. Ha nagyon-nagyon elrugaszkodunk, akkor pedig legalább egy saját regényt is szeretnék írni.

Az egyetemen folyamatosan dőlnek felénk az egész embert kívánó elvárások: networking, plusz időráfordítás gyakorlásra, önfejlesztés, önkénteskedés, tanulás, de valamiből élni is kell, ott a háztartás, a szociális élet, és valamikor aludni sem ártana. Én még egészen jól bírom a terhelést, de talán emiatt is kedvetlenedtem picit el, vagy vesztettem el a fonalat. Mert az egy dolog, hogy jól megy maga a suli, de a fordítói/tolmácsi karrierem beindítására alig fordítottam időt, mondjuk csak ki, SEMMIT,  emiatt meg kezd bűntudatom is lenni, mert a barátaim meg tök ügyesen építgetik a saját karrierjüket (ami miatt nyilván nagyon büszke vagyok rájuk!). Sok minden érdekel, elég nyitottnak tartom magam, ezért szívesen ásnám bele magam a jelenlegi érdeklődési köreimbe mélyebben (edzés-egészséges életmód, jóga, gasztronómia, írás - ennek egy formája a blog is, de új nyelvet is szívesen megtanulnék, még mindig leginkább arabot vagy fárszit). Kitolni a diplomát semmiképp sem szeretném, meg akarom szerezni a papírt és minél hamarabb elindulni valamerre, de merre? Tolmácsként, fordítóként dolgozzak, vagy kezdjek neki valami egészen másnak? Ötvözzem ezeket? Gondolkodjak felelősségteljesen, tegyek félre, vagy egyszer élünk és maxoljam ki a hedonista létet? Mi lesz öt vagy tíz év múlva, mikor a barátaim sorra házasodnak, én meg Katherine Heigl leszek a 27 idegen igenből? Hol fogok élni? MIBŐL fogok élni? A kérdések sora végtelen.

Jelenleg apró, rövid távú céljaim vannak: legyen meg az alapvizsga, találjak valami jó gyakorlati helyet, sikerüljön valami csajos utat megszervezni a közeljövőre, egyáltalán, most mi lesz a még mindig aktuális sráccal (mert ugyebár szeretek elkövetni egy hibát még kétszer-háromszor, hogy biztos legyek benne), legyen meg a bikinibody nyárra, ilyesmik. Jelenleg a mában élek (ilyen szerintem még soha nem volt), emiatt háttérbe szorultak a hosszú távú teendők, és egyelőre nem tudom eldönteni, ez jó-e, vagy rossz.

Lehet, hogy picit csapongok, de remélem, értitek, mire szerettem volna kilyukadni ezzel a bejegyzéssel. Ha éreztetek hasonlót, vagy megosztanátok a tapasztalataitokat, írjatok bátran akár kommentet, akár Instagramon üzenetet, tök jó lenne, ha kialakulna valami párbeszéd! Instán egyébként ITT vagyok megtalálható, kövessetek, ha még nem tettétek volna. Nemsokára jövök új, sztorizós poszttal!

#girlssupportgirls

A nők közötti kapcsolatok, viszonyok elég felkapott téma lett az utóbbi időben, mégpedig a pozitív oldaláról megközelítve, és úgy döntöttem, én is felülök erre a vonatra, mivel az én társas kapcsolataimat is nagyban nők határozzák meg, és borzasztóan hálás vagyok azokért a lányokért és nőkért, akik az életem fontos részei.

A diskurzus onnan indulhatott, hogy a köztudatban a nők egymással való kapcsolatai valójában felszínesek, a nők egy idő után biztosan elkezdik fúrni egymást, és nem létezik igaz barátság nő és nő között, sőt, a nők példát vehetnének a férfiakról barátság tekintetében, és rokon nők között is gyakoribb a feszült viszony, mint rokon férfiak között. Én viszont úgy gondolom, hogy kellő érzelmi intelligenciával és megfelelő kommunikációval a nők közötti kapcsolatok (is) olyan fantasztikus élményt és érzéseket adnak, olyan, mással össze nem hasonlítható szövetséget lehet kötni más nőkkel, hogy megéri a befektetett energia.

Visszanyúlva a gyökerekhez, mindig lányos lány voltam, sosem bandáztam fiúkkal, mindig barátnőim voltak, és ez az évek során csak nagyon kis mértékben változott. Ugyan van néhány fiú barátom, akik szintén nagyon fontosak nekem (srácok, ha esetleg olvassátok, és magatokra ismertek, ölellek titeket), de a baráti társaságaim mindig is nagyrészt lányokból álltak, és állnak most is. Nem is nevezném „társaságnak” a baráti körömet, mivel inkább az életem minden területén, korszakából van maximum 2-3 ember, akik nagyon jó barátnőim évek óta - introvertáltként kisebb körben érzem jól és komfortosan magam, egy tíz fő körüli társaság nekem már kihívást jelent. Szóval ösztönösen a lányok felé nyitok, lányok felé közeledek, ha megtaláljuk a közös hangot, kötetlenül tudok beszélgetni bármiről. A lányok támogató ereje fantasztikus, a családom nőtagjai és a barátnőim az őszinte véleményüket hozzátéve mindig teljes mellszélességgel kiállnak a döntéseim mellett, akkor is, ha később azok rossznak bizonyultak, velem örülnek, velem szomorkodnak, felemelnek, ha kell, helyre tesznek - és ez természetesen fordítva is igaz. Talán a barátságokra hatványozottan igaz, amit a párkapcsolatok kapcsán már említettem, hogy ha valakivel összekattanok első látásra, abból biztosan mély és meghatározó barátság lesz.

Szélesebb körben is mindig inkább női közösségekhez tartoztam, azt hiszem, bölcsészkar lévén az egyetem ennek a csúcspontja, az alapszakon és most is csak lányok a csoporttársaim. A csupa lány mindennapi társaság hatalmas váltás volt a gimnáziumhoz képest, ahol a fiúk alkották a többséget és színesítették unalmas napjainkat. A mostani csoportot (talán a nagyobb létszám, talán a többféleség miatt) összetartóbbnak, segítőbbnek érzem, jobban érzem magam azokon a napokon, amikor órára kell menni, ami mindenképp pozitív élmény, hiszen az egyetemi csoporttársait, munkatársait nem választhatja meg az ember. Lányokkal laktam együtt mindig, mióta elköltöztem otthonról, erről is néhány negatív példától eltekintve jó érzéseket kötök, a pesti lakótársaimról pedig szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Talán az élet összjátéka hozta, hogy alapvetően jó kapcsolatot ápoltam a körülöttem élő nőkkel, és közülük jópáran rengeteget tettek hozzá a személyiségemhez és nagyon hálás vagyok értük, akkor is, ha csak egy bizonyos életszakaszban voltunk aktívan jelen a másik életében. Sőt, van néhány olyan barátnőm is, akivel nem vagyunk napi kapcsolatban, de ha beszélünk online vagy találkozunk, onnan folytatjuk, ahonnan abbahagytunk és bármikor számíthatunk a másikra.

A számomra fontos mindenkori nők mind okosak, viccesek, empatikusak, jó tanácsadók, sokfélék, kreatívak, tájékozottak, nyitottak, egyszóval fantasztikusak. Köszönöm, hogy vagytok.