Nem akarok párkapcsolatot

A szakítás utáni nagy megvilágosodások engem sem kerültek el, végre kimondtam magamnak és másoknak is olyan dolgokat, amiket valahol eddig is tudtam magamról, csak ilyen-olyan okokból nem vettem róluk tudomást. Az egyik ilyen felismerés, hogy jelenleg nem akarok párkapcsolatot. Jó, jó, hát hosszú kapcsolat után ez nem is olyan meglepő vagy különleges felfedezés - mondhatnátok, de kifejtem, mire gondolok.

Mint ahogy az előző bejegyzésben említettem, ismét letöltöttem a Tindert, és rendre olyan pasikkal jutottunk túl a Hey how are you?-n, akik erősen a fuckboy kategóriába esnek, vagy éppen csak semmi igényük a komolyabb elköteleződésre. Az egyik barátnőm erre azt mondta, azért hoz össze a sors ezekkel az alakokkal, mert rossz helyen keresgélek. És ez a mondat döbbentett rá, hogy nem, épp ez az, nagyon is jó helyen járok! Hiszen én sem vágyom jelenleg arra, hogy energiát invesztáljak egy kezdődő komoly kapcsolatba, az általános, kötetlen nyitottság, randizhatás, egy-két jó este az, amit most szeretnék. Nem zárkózom el 100%-ban a gondolattól, de a mérleg nyelve inkább a NEM felé billen, ha „rendes” kapcsolatról van szó. Ennek több oka is van, és annak is, hogy miért tartom olyan nagy dolognak ezt kimondani és bizonyos szinten normalizálni.

Talán a legfontosabb indok a saját lelki békém. Míg az életem minden egyéb területén határozott és domináns személyiség vagyok, a romantikus kapcsolataimban én vagyok az alárendeltebb fél, mert kettőnk közül valakinek alkalmazkodnia kell ugye, és eddig minden meghatározó fiú elég makacs, határozott és hozzám hasonlóan domináns személyiség volt (lazán kapcsolódik ehhez, hogy nálam gyengébb, alkalmazkodóbb pasival nem tudnék együtt lenni, mert megenném reggelire, ő meg kikészülne tőlem, szóval mindenkinek jobb ez így). Namármost ha úgy döntök, hogy valakivel szeretném komolyra fordítani a dolgokat, előbb-utóbb én leszek az, aki több energiát tesz a folyamatba, és őszintén megmondom, nekem ehhez most nincs kedvem. Ezért botlok bele tudat alatt olyanokba, akik maguk sem szándékoznak erőfeszítést tenni egy komoly kapcsolat érdekében.

Benne van a pakliban az előző kapcsolatból hozott óriási pofáraesés is. Alapból elég bizalmatlan tudok lenni, de annak fényében, hogy az úriembernek nem nevezhető alak fűvel-fával-bokorral megcsalt, ez még hatványozódik. Mégsem érzem ezt a leghangsúlyosabbnak. Érdekesebbnek találom az új élet-aspektust. Az exemmel konkrétan azon a héten ismerkedtem meg, hogy végleg felcuccoltam Szegedről Pestre, a Szigeten már fülig szerelmes voltam, a legjobb barátnőm a megmondhatója, aztán jött az új egyetem, szinte rögtön elkezdtem dolgozni, és azon kaptam magam, hogy tele a naptár, minden percem be van osztva. Így hát kimaradt, hogy Budapesten belecsapok a lecsóba, ide-oda járkálok, ismerkedek, régi barátokkal veszem fel újra a kapcsolatot, big city life. Viszont itt a tavasz, új kezdetek, új lehetőségek, és ezúttal tényleg szeretném átélni.

Aztán ott van az a nem elhanyagolható tényező, hogy én alapvetően nagyon szeretek egyedül lenni, szeretek egyedül programokat csinálni, olyasmiket is, amik a köztudatban páros programként élnek. Egyedül beülni valahova enni vagy egy kávéra teljesen alap, napközben kell is a szünet a folyamatos társaságtól, az edzés nekem a me-time, kifejezetten utálom, ha valaki bratyizni próbál a konditeremben, mert nem azért vagyok ott. De ha arról van szó, szívesen megyek egyedül moziba is például. Ha pedig társaságra van igényem, szerencsére tudok szólni egy-pár embernek, van-e kedvük csatlakozni. Introvertált személyiségűekk szerintem pontosan tudják, miről beszélek: nekünk az egyedüllét jelenti a töltődést, és ebből nehezen engedünk. Ez meg az idő kérdése, a másik fontos faktor a befektetett energia mellett egy kapcsolatban: nagyon jól érzem magam egyedül, és nincs kedvem időt szakítani egy komoly kapcsolat felépítésére.

Végül pedig úgy érzem, most így kerek az életem, ahogy van. Folytatom gőzerővel az egyetemet, a héten kezdtem az új munkahelyemen, sokat találkozom a gimis barátaimmal, új barátokat is szerzek, írom a blogot, átélek ehhez hasonló felfedezéseket, edzek, jógára járok olvasok, filmeket nézek, nincs semmi hiányérzetem, sőt, egyensúlyban vagyok, és ez így most teljesen elég, és nagyon jól érzem magam ott, ahol most vagyok.

Miért tartom olyan fontosnak, hogy ezeket kimondjuk és elfogadjuk? Úgy érzem, valamiért a laza, cél nélküli ismerkedésre nagyon ferde szemmel néznek a társadalomban, a párkapcsolat (majd később házasság és gyerek, de ebbe inkább most ne menjünk bele, mert nagyon elkanyarodnánk a fő iránytól), valami abszolút célként van misztifikálva, amibe nem fér bele, ha valakinek (vagy két embernek, ha már összekerültek) ilyen vagy olyan okokból nincs igénye, kapacitása egy jól működő párkapcsolat kialakítására. Annak egyáltalán nem látom értelmét, hogy összejöjjünk valakivel csak azért, hogy kijelenthessük, hogy van Párunk (nagy P-vel), főleg, ha a másik meg őszintén komolyan gondolja, ez egyszerűen bunkóság. Ha viszont megfelelően kommunikáljuk a szándékainkat, szuper élményeket szerezhetünk ebben a nyomás nélküli időszakban, és ha készen leszünk rá mentálisan és lelkileg, sokkal gördülékenyebben és könnyebben vethetjük bele magunkat egy lehetséges komoly kapcsolatba.