STORYTIME - Timing is a bitch

Az a szomorú igazság, az időzítés igazi, alattomos kis ribanc tud lenni, és ezt mind megtapasztaljuk előbb vagy utóbb. Nem is gondolunk bele sokszor, milyen nagy szerepe van a megfelelő időpontnak az életünk eseményeiben, a kapcsolatainkban. Utólag persze megértjük, mi miért történt, helyükre kerülnek a puzzle-darabkák, de sokáig csak a sötétben tapogatózunk.

Korábban a barátságok kapcsán írtam arról, milyen fontos az időzítés, hogy abban a bizonyos életszakaszban a számodra akkor legmegfelelőbb emberekkel sodorjon össze a sors, de ez igaz bármilyen kapcsolatra, legyen az egy jó tanár a gimnáziumban, unokatestvérekkel való összekattanás felnőttkorban, vagy egy olyan srác, akire, ha utólag visszagondolsz, nem is érted, mit kerestetek egymás mellett, de akkor a világot meg tudtátok volna váltani. De a pillanatnyi találkozások is rejthetnek magukban meghatározó élményeket. Például mikor Erasmuson voltam, és egyedül elmentem Veronába, az Arenában ücsörögve észrevettem, hogy egy srác az én irányomban készít fotókat, de nem igazán törődtem vele. Körülbelül három órával később megláttam őt meg a haverját egy múzeumban, ők is felismertek, odajöttek hozzám, mondta a srác, hogy tök jó képeket csinált rólam, és szívesen átküldi őket. A képek megvannak, ez pedig az egyik kedvenc erasmusos emlékem. De ha már Erasmus, meg kell említenem a lakótársamat is, akivel fantasztikus volt együtt lakni, habár azóta nem vagyunk szoros kapcsolatban. Nagyjából a fiúk szerepét az életemben is meg tudom most már határozni, de nem mondom, hogy nincsenek kérdőjeles pontok. Az egyik legnagyobb kérdőjel egészen friss történet, azért írom le, hátha az írás által kicsit rendeződik bennem a kép, és közelebb jutok a megoldáshoz, miért pont most sodort össze minket az univerzum.

Szóval múlt héten szerdán a nagy tanulások közepette lementem edzeni, és gondoltam, maxolok egyet guggolásból. Erre alaposan fel is készültem, vállalhatatlanabbnál vállalhatatlanabb zenéket hallgattam, táncolgattam a guggolókeretnél meg ilyesmi, vagyis rendesen égettem magam, mondjuk ki. Mögöttem egy helyes srác csinálta a saját edzését, egy idő után észrevettem, hogy nagyon néz, de nem nagyon törődtem vele, gondoltam, biztos csak azon gondolkozik, ki ez a hülye itt. Aztán mikor szünetet tartottam, odajött hozzám, hogy nagyon ismerős vagyok neki, nem jártam-e véletlenül a SOTE-ra. Mondtam, hogy na oda biztos, hogy nem :D, elkezdtünk beszélgetni, első benyomásra nagyon jófej volt, kiderült, hogy már végzett fogorvos és egyébként szír (avagy tökéletesen az esetem, majdnem fel is röhögtem ennél a csodás kombinációnál), kontaktot cseréltünk, aztán mivel ő végzett, hazament. Nagyon feldobott ez a kis közjáték, izgatottan vártam, hogy írjon, írt is, és akkor jött a hidegzuhany (mentségére szóljon, hogy legalább az elején közölte): nemsokára elköltözik Norvégiába, de ettől függetlenül szívesen találkozna velem, ha nekem így okés, én hülye  meg mondtam,  hogy miért is ne, nem gondoltam, hogy komolyan érinteni fog a dolog.

Tegnapra, azaz hétfőre beszéltünk meg találkozót, neki ez volt az utolsó estéje Budapesten, nekem pedig azért jött kapóra, mert egész hétvégén és hétfőn tűkön ülve vártam az alapvizsga-beugró eredményeit (amit amúgy ma írtam), és gondoltam, jobban járok, ha elmegyek és jól érzem magam egy helyes, jófej sráccal, mintha otthon ülnék és a telefonom minden rezdülésére azt hiszem, ez biztos az értesítő e-mail. Még a kondiban is összefutottunk, megállapítottam, hogy még mindig cuki. :D Elmentünk este egy belvárosi helyre, boroztunk, fantasztikusan jót beszélgettünk mindenféle témáról, imádom, mikor a legfelszínesebb dolgoktól hirtelen eljutunk valami nagyon mélyreszántóig. Megvolt az a bizonyos szikra, semmi kínos csend, és valahogy más volt az egész, tudjátok, az a jó értelemben vett más érzés, az a plusz egy olyan randihoz képest, ahol csak simán jól érzed magad.  Szó szót követett, a zárás is csodás volt, tényleg nagyon egymásra hangolódtunk, és olyan érzésem volt, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Keserédes volt a búcsúzkodás, mert valószínűleg soha az életben nem látjuk többet egymást. Mondtam, hogy remélem, nem felejt el, mondta, hogy nem fog, több, mint hat évig lakott Pesten, ez az utolsó estéje és elég aktív szerepem volt benne. :D (Tehát az legalább tiszta, az Ő életében milyen szerepem volt NEKEM, hurrá.) Csak éppen arra nem bírok rájönni, miért pont akkor futok bele egy helyes, értelmes, ambiciózus, szexi és vicces pasiba, mikor az elköltözik a kontinens másik felébe.

Az egyik barátnőm szerint vagy azt üzeni az univerzum, hogy költözzek én is Norvégiába, vagy előre megkímél attól, hogy hosszú távon ő is egy ugyanolyan seggfej lenne, mint a többiek, és ettől kímél meg éppen. Ezt azért nem hiszem, de sajnos végtelen bizodalmam van az emberekben, erről is igazán leszokhatnék. Lehet, hogy semmi magasröptűre nem kell gondolni, és TÉNYLEG csak annyi volt az egész, hogy nem síkideg állapotban mentem ma vizsgázni (lekopogom, de jól is sikerült). Az biztos, hogy rágódni fogok ezen még egy darabig, és lejátszok pár lehetséges indoklást egyedül vagy társaságban.

A végzős önmagamhoz

A ballagás-szezon eszembe juttatta a saját ballagásomat, a készülődést, az érettségit, a felvételit, a gimis éveket, egyáltalán, az utóbbi időben nagyon sokszor felültem a nosztalgiavonatra és visszatekintettem arra a hat évre, amit gimnáziumban töltöttem. Mivel a baráti köröm gerincét csupa olyan ember adja, akik az osztálytársaim voltak, és néha-néha erősítek egy csupa végzős gimnazistából álló kocsmakvíz-csapatot, talán ez nem is olyan meglepő. Sőt, mivel általában emlékeket kötök zenékhez, sorozatokhoz, ételekhez, tevékenységekhez, szívesen nyúlok vissza gondtalan gimis éveim kedvenc dolgaihoz, ha megnyugvásra van szükségem. 

Pénteken az egyik csoporttársam az öccse ballagására ment, ezen felbuzdulva elő is kotortam pár ballagási fényképet, egyészen konkrétan egy szelfit, amit indulás előtt, sminkben-hajban készítettem, és összehasonlítottam egy friss képpel, amit péntek este lőttem, ugyancsak indulás előtt, szülinapi buliba menet. Készítettem egy kollázst, mert szerintem döbbenetes a különbség, mintha nem is ugyanaz az ember lenne a két képen (ami részben azért igaz is). Akkor, a gimis ballagásom napján el sem tudtam képzelni, hogy négy évvel később ott leszek, ahol most vagyok, hogy annyi tapasztalatot szedek össze, amennyivel most rendelkezem. Mivel én nem Budapesten tanultam tovább rögtön, mint az osztálytársaim nagy része, az is hatalmas kérdőjel volt számomra, kik lesznek az életem részei később, hogyan tovább a biztonságos burokból, hiszen míg a többiek tudtak a kezdetekben egymásra támaszkodni, én teljesen új közegbe készültem. Ahogy visszaemlékszem, az érettségitől magától nem féltem egyáltalán (na jó, a matektól igen, hálistennek azóta nem is volt közöm matematikához, és ez így van jól), mivel előző évben már tettem két előrehozottat, amikkel, és az OKTV-s pontszámaimmal nagyjából akárhova felvettek volna. Inkább az osztálytól, az ismerős közegtől, az otthontól való elszakadás okozott bizonytalanságokat. Az érettségit követő nyár is lezárás-hullámként működött, házibulikkal és egy utolsó, közös nyaralással Görögországban, aminek minden percét imádtam. De ezekben a fantasztikus pillanatokban is ott volt a kérdőjel, hogy De és mi lesz ezután?

Szóval kedves végzős önmagam (és mindenki, aki idén érettségizik)! NO PARA. Az élet fasza, mindig minden megoldódik, és nincs lefelé, csak felfelé. Szóval nyugi van. Lesznek új barátaid, de még mennyi, megmaradnak a régiek is jópáran, sőt, régi-új barátaid is lesznek. A távolság nagy vízválasztó a kapcsolataidban, és ezt főleg a pozitív értelmében mondom. Olyan meghatározó emberekkel fogsz találkozni, akiktől sok mindent fogsz tanulni közvetlenül és a velül való kapcsolatodból is a világról és önmagadról. Különköltözni otthonról jó dolog, nem kell félni az idegenekkel való együtt lakástól, mert mindent meg lehet beszélni. Egyáltalán, megfelelő kommunikációval minden problémát százszor könnyebb megoldani. Messzire költözni szintén király, annak is vannak előnyei, hogy nincs lehetőséged minden héten hazajárni, mert így könnyebben kialakulnak a saját szokások, saját rendszer, ritmus, kedvenc helyek, dolgok. Az otthon ugyanis nem fizikai hely, hanem érzetek, hangulatok, zenék, sorozatok, filmek, emlékek. Így évekkel később otthonodnak nevezhetsz több várost is, és a határ a csillagos ég. Utálni fogsz néhány egyetemi tárgyat, de ilyenkor gondolj arra, hogy ezek valóban előrevisznek a célodhoz, és sokkal jobb, mint kémiaórán buzgón tenni a semmit. De azt is megtapasztalod, milyen érzés olyan dolgokat tanulni, amik tényleg érdekelnek. Az egyetemen kinyílik a világ, és maga az egyetemre járás is nagyon sokat tanít, használd ki ezt a lehetőséget. Ugyanakkor célokon módosítani nem ciki, saját utat keresni sosem az. Élvezd ki a pillanatokat, mondj igent az újdonságokra, szerezz őrült emlékeket, olyan sztorik fognak születni, amik évekkel később is mosolyt csalnak az arcodra. Lesznek olyan pillanatok, amikor azt gondolod, Mindig is ezt szerettem volna. Normális, ha nem találod rögtön a helyed, majd kialakul minden, hiszen nagy változás előtt állsz, nem megy ez egyik napról a másikra. Minden helyzetből van kiút, akkor is, ha reménytelennek tűnik. Ne feledd, harcos badass hercegnő vagy, aki ha elesik, feláll, megigazítja a koronát meg a kardot, és megy tovább, mindig csak előre.