Storytime: Talonban tartás

Megvan az a rész az Így jártam anyátokkalból, amikor a csapatból mindenkiről kiderül, hogy van valaki az életükben, akit talonban tartanak? Azaz nem közölték egyértelműen a másikkal, hogy sosem lesz köztük semmi, ezért időről időre fel tudnak bukkanni az illető életében, de ha jön jobb, máris dobják. (Ez az a rész, amikor Lily egy minimalacon gyakorolja azt, hogy mondja meg a gimis pasijának, akit egész addig talonban tart, hogy ne reménykedjen tovább). Ez a jelenség a való életben is előfordul, és nekem is van róla saját történetem.

A lezáratlan, kérdőjeles majdnem-kapcsolatokra, kavarásokra, randiztunk párszor-esetekre kapásból tud mindenki példát mondani, aki huzamosabb ideig volt szingli. Adott egy fiú, akivel összekavarodtál és/vagy randiztál, történt egy s más, de sosem mondta ki egyikőtök sem, pontosan mi van köztetek, aztán szép lassan meg is szűnik a közvetlen kontakt. Ezeknek a kalandoknak a nagy része eltűnik az éterben, de hála a social mediának, manapság sokkal gyakoribb, hogy közvetetten egymás életében maradtok és hébe-hóba látjátok, mi történik a másikkal, valamint számos platformon el tudjátok érni egymást. Ha még érdekel a másik, és látszólag őt is érdekled, egy ponton nagy eséllyel keresni fogjátok egymást, és onnantól elkezdődik a talonban tartás nevű játék.

Klasszikus példa, ha néhány vodkaszóda után, vagy amikor csak unatkozol, írsz a másiknak, vagy épp ő neked, lehet, hogy aznap este találkoztok is, de néhány napon belül biztosan, megmarad a kontakt egy darabig, aztán elmaradnak az üzenetváltások, és mindenki visszatér a csendes megfigyelő szerepébe. Ez a kör később újraindulhat, de igazából senki sem tudja, mikor, és mindig ott lesz a hátsó gondolatok között a veszélyes Mi lett volna, ha? kérdés. Ezek a kapcsolatok nem szólnak örökre, nyilván amint az egyik fél talál komolyan érdeklődni kezd egy harmadik iránt, vége a dalnak, ami a másikat nagy eséllyel rosszul érintheti.

És akkor jöjjön a személyes történet, ami egészen friss. :D Ahogy már meséltem, szakítás utáni gyors búfelejtésként ismét belevetettem magam a tinderezésbe, és összematcheltem egy fiúval, akit a barátnőim egy éve kinéztek nekem egy random estén, amikor megismerkedtek vele meg a haverjával egy kocsmában (én akkor nem voltam velük), és azóta mondogatják nekem, hogy ez a fiú mennyire hozzám való. Egyszerűen annyira összeállt minden, hogy azonnal telenovella-módba kapcsoltam, és már három napos esküvőket vizionáltam Swarowski-kristályos ruhával, ötszáz vendéggel, füstben táncolással és hasonló giccses elemekkel. Beszélgetni kezdtünk, nagyon értelmes és művészi volt, jól nézett ki, rendesen izgultam az első randink előtt. Párszor találkoztunk, élőben is 100%-ban megvolt a kémia, nagyon egy húron pendültünk, tűzijáték a javából, meg ennek a srácnak olyan különleges, elvont, művészi, intellektuális kisugárzása van, ami nagyon nagy felüdülés volt a sok olyan pasi után, akikbe annyi művészet sem szorult, mint egy teáskanálba. Nyilván már előre örültem, hogy milyen fantasztikus bolygóállás alatt vagyok, hát biztos, hogy össze fogunk jönni, jaj de jó, mesélgettem égre-földre a barátoknak meg az ismerősöknek is a dolgot (tudni kell rólam, hogy én vagy nagyon odavagyok valakiért, vagy egyáltalán nem, és ez utóbbi szinte sose fordul át az ellenkezőjébe). Aztán volt, hogy lemondott hirtelen, amin megsértődtem, később én mondtam le a találkozót, és szép lassan hagytuk egymást lógni a levegőben. Továbbra is kontaktban vagyunk a lehető legminimálisabb szinten (MINDIG megnézni a sztorijaimat meg én is az övét, reagálunk, lájkolunk és kommentelünk, beszélünk pár szót), de egyikőnk sem kezdeményezett találkozót egészen múlt hétig. Akkor ugyanis szembejött velem az utcán (ami egyébként annyira nem meglepő, mivel egy környének mozgunk), én nagyban vigyorogtam, de ő annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy nem vett észre. Írtam neki, vicceskedőre véve a figurát, hogy hahó, micsoda dolog, hogy köszönés nélkül elmész mellettem, válaszolta rögtön, sűrű elnézéskérések közepette, hogy igen, még aki vele volt, az is észrevette, hogy őt nézem, de ő meg nem figyelt. Én aznap este elmentem bulizni, és néhány pohár bor után úgy döntöttem, mit veszíthetek alapon írtam neki, hogy ha már véletlenül találkoztunk, igazán találkozhatnánk direkt is. Írta, hogy persze, akarta is mondani, hogy találkozzunk. Azóta? Úgy bizony, SEMMI, vissza a minimális kontakthoz.

Eleinte rendesen megsértve éreztem magam, ugyanakkor meg az is igaz, hogy nem kötelező senkit követni meg válaszolni neki, szóval egyem meg, amit főztem. Jobban belegondolva leginkább az egómat sérti ez a szituáció, (engem ne tartsanak már talonban csak úgy, hát mégis hogy képzeli), na meg ne felejtsük el, hogy ez a srác több, mint egy éve időről időre megemlítésre került a beszélgetéseinkben, és én hülye ennyi idő alatt szépen fel is építettem róla egy képet, és mikor megismertem személyesen, ez csak megerősödött. Igazából valahol tisztában vagyok vele, hogy hagyni kéne a fenébe a csiki-csuki játékot, mert végeredményben semmi de semmi értelme, legyetek okosak, és ha ilyen szituba kerültök, tegyetek így. Nem fogok hazudni, miután a poszt kikerül, nem fogom rituálisan kikövetni a srácot (már csak azért sem, mert nagyon szép képeket posztol :D ), de úgy érzem, hogy miközben leírtam, magamban is helyre tettem az egész történetet, és beismertem magamnak, hogy nem lesz köztünk már semmi.