Storytime: a Hufnágel Pisti-effektus

Akik velem nagyjából egyidősek vagy idősebbek, egészen biztosan nézték gyerekkorukban a Mézga családot, nekem az egyik kedvenc mesém volt a tévében (aki nem, sürgősen pótolja, zseniális). Minden epizód végén elhangzik a legendás mondat Paula szájából: „Ó, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?” Hufnágel Pisti sosem jelent meg a képernyőn, csupán emlegetésekből tudjuk, hogy Paula udvarlója volt korábban, ő aztán mégis Mézga Gézát választotta. Ez a motívum örök érvényű jelenséget mutat be, erről elmélkednék és sztorizgatnék a mai posztban.

Mindenkinek van egy Hufnágel Pistije. Egy legendás alak, aki minden hivatkozás alapja, minden beszélgetésben és összehasonlításban előkerül (gyakran a „Bezzeg...” kezdetű mondatok képében), és sosem felejtjük el. Pasik jönnek-mennek, de Hufnágel Pisti örök. De mit tett Hufnágel Pisti, hogy így bevésődött az emlékezetünkbe? Lehet mérföldkő, a számtalan első közül az egyik, lehet valami extra tulajdonsága, ami kiemeli a többi fiú közül, különlegesebb szokásai, valami miatt, amit általa ismertünk meg, a közös pont talán az, hogy Hufnágel Pisti valamilyen szinten megváltoztatta az életünket, és emiatt sokszor emlékszünk rá vissza. Apropó, Hufnágel Pistire mindig pozitívan tekintünk vissza, nem használunk vele kapcsolatban nyomdafestéket nem tűrő szavakat, mi több, gyakran olyan magasságokba emeljük Hufnágel Pistit, mintha valami isteni csodalény lenne. Mivel az idő megszépíti az emlékeket, és az évek távlatából gyakran olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel az illetőt, amikkel a való életben nem biztos, hogy rendelkezik, vagy esetleg megváltozott azóta, hogy az életünk része volt, csak erről ugye nem veszünk tudomást, az esetleges negatív tulajdonságok pedig úgy eltűnnek, mintha soha nem is lettek volna.

Alapvetően szerintem teljesen rendben van a jelenség, csak mint mindennel, ezzel sem szabad átesni a ló túloldalára. A múltban élni alapvetően káros, egy régi emlékkel folyamatosan összehasonlítani a jelenlegi állapotot hosszú távon felőröl, mert a képzeletünk szüleménye, akivé ez az ember lett, mindig tökéletesebb lesz, mint egy hús-vér ember, valódi gondolatokkal és tulajdonságokkal. Néha-néha vicces felülni a nosztalgiavonatra és sztorizgatni a barátnőkkel, addig jó móka, amíg nem megy a jelenlegi életünk rovására.

Nekem is van Hufnágel Pistim, és én is a teljes nevén emlegetem, ha szóba kerül, most is nagy erőfeszítésekbe tellett nem leírni a nevét (GDPR meg egyebek ugye). Nem egy nagy történet pedig, ahhoz képest főleg, hogy közel három évvel később is renszeresen felmerüljön a neve a beszélgetéseimben. Még történetnek se lehet nevezni, inkább epizódnak. Annyi történt ugyanis, hogy még anno Szegeden egy nagyon jól sikerült pénteki buliban kavartam ezzel a sráccal, kontaktot cseréltünk és ennyi, semmi folytatás. Kisváros lévén szinte naponta láttam itt-ott, de semmi folyománya nem lett a dolognak. Ő valószínűleg nem emleget a teljes nevemen, és fogalma sincs róla, milyen jelentősége van az én életemben. Akkor miért is ekkora mérföldkő? Ez a bizonyos srác volt az első perzsa fiú az életemben. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a csodás nemzetiség milyen nagy szerepet fog játszani az életemben (két nagy szerelmem volt eddig, mindkettő perzsa), egyszerűen csak nem ért fel a rozéfröccsöktől elhomályosult eszemig, hogy egy ilyen gyönyörű fiú pont velem áll le a buliban. Ez valamiért hatalmas önbizalomlöketet adott, azt szoktam mondani, átruházta rám (meg utána a többiek is) az arcpirító, már-már idegesítő perzsa magabiztosságot, ezután hittem el, hogy ha egyszer ilyen álomszép fiúval sodort össze a sors, akkor mi akadája lenne másodszorra is? (Akkor még nem tudtam, hogy a perzsa férfiak személyisége inkább a rémálom szóval jellemezhető igazán, de ez majd egy másik poszt témája lenne).

Alapvetően hálás vagyok minden emberért, aki az életem része volt hosszabb vagy rövidebb ideig, vagy valamilyen szinten változást hozott, és ezért az epizódért is hálás vagyok, mert olyan folyamatot indított el (amit talán utólag magyarázok bele, hogy folyamat elindítója), ami nélkül most mentálisan, lelkileg nem lennék az, aki vagyok. Én pedig szeretek az lenni, aki most vagyok, és nem cserélném el az eddig bejárt utat. Átcsúsztunk más témába, önszeretetről, önismeretről egy következő posztban lesz szó, remélem, találkozunk ott is. :)