Egy tökéletes hétvége margójára

Introvertáltként az tölt fel leginkább, ha egyedül lehetek, ha valamit csinálok, azt egyedül teszem: egyedül, vagy az aktuális könyvemmel, jegyzetfüzetemmel iszok meg egy csésze kávét, egyedül edzek, jógázom, barangolok a városban, csak én és a gondolataim. Ez a hétköznapokban nehezen valósul meg, hiszen sűrű az órarendem, sokat vagyok a csoporttársaimmal, a munkahelyem is kifejezetten társasági hely, egyrészt az open office, másrészt a munkakör miatt is. Customer service-en dolgozom, mindig sokan telefonálnak egyszerre, sokat beszélgetünk egymással, jó a hangulat, de ha túl sok időt töltök társaságban, muszáj egyedül lennem huzamosabb ideig, hogy feltöltsem a raktáraimat. Ráadásul ez volt az első olyan hét, hogy egyszerre mentem az óráimra és dolgozni is, plusz volt pár programom is a héten, így extrán szükségem volt a hétvégi töltődésre. Ez 100%-ban meg is valósult.

Péntek este korán lefeküdtem aludni, szombaton a legjobb barátnőmmel töltöttem a délelőttöt - ugyan ez is társasági program, de a közeli barátokkal töltött időt is imádom. Kipróbáltunk a Freyja croissantozót a Szövetség utcában, isteni finom pisztáciás croissant-t ettem és rizstejes cappucinót ittam, sütött a nap, a hely pedig zseniális, biztosan elmegyek még mással vagy egyedül egy ráérős reggelen. Délután, miután végeztem a tanulással, még mindig olyan csodálatos idő volt, hogy úgy döntöttem, vétek ilyenkor otthon kuksolni, így nyakamba vettem a várost, és a fülhallgatómmal felszerelkezve elindultam a Gellért-hegyre, hogy megnézzem a virágzó mandulafákat. Út közben megálltam egy fagyira, az év első fagyijára, a Szabadság-hídon már gyülekeztek az emberek, ettek, ittak, beszélgettek, készültek a szombat estére. Mosolyváltás itt, összeakadt tekintet ott, imádom figyelni az embereket, találgatni, kik ők, milyenek lehetnek. Nagyon jól esett sétálni a hegyen, jó volt kicsit kiszakadni a városból a természetbe, még ha csak rövid időre is, élvezni a friss levegőt, az illatokat, a növényeket, a kilátást. Visszafelé már esteledett, érezni lehetett a tavaszi, esti pezsgést a levegőben, ezt is imádom Budapestben, és alig várom, hogy mi is kiüljünk a szabadba, és úgy indítsuk a hétvégi bulit (egyébként bakancslistás tétel, hogy egyszer egyedül vessem bele magam az éjszakába, de inkább késő tavasszal vagy nyáron fogom megvalósítani). Minden évszaknak megvan a varázsa, és mindig az épp aktuális a kedvencem, de úgy érzem, ez a tavasz Budapesten különleges lesz valamiért, csupa jó energiát érzek magam körül.

Még szombat este elkezdtem olvasni egy könyvet, amibe tavaly nyáron is belefogtam már, de akkor valahogy nem kaptam el a fonalat, most viszont magával ragadott. Khaled Hosseini Papírsárkányok című regényéről van szó, ezzel töltöttem a mai napom egy részét, egyelőre nagyon tetszik. Mivel ma is hívott a város, ismét sétáltam, kiültem az Akváriumhoz fagyizni, olvasni és elmerülni a tavaszi lüktetésben úgy, hogy szinte külső szemlélőként veszek részt benne. Egyébként kicsit hiányolom a nagy parkokat, mint amilyenek Olaszországban vannak, és az emberek akár egész napra kiülnek piknikezni, olvasni, iszogatni, tanulni, akármit csinálni, szerintem fantasztikus találmány. A napot jógaórával zártam, ami, mint mindig, maximálisan feltöltött, kikapcsolt, segített elengedni a hetet, teljesen készen állok az új hétre és hónapra.

Akár introvertáltak, akár extrovertáltak vagyunk, szerintem nagyon-nagyon fontos lépés az önmagunk megismerése, elfogadása és megszeretése felé vezető úton az, hogy szeressünk egyedül lenni. Vannak pillanatok, életszakaszok, amikor ez nehéz, de önmagunk és a saját benső világunk az, ami mindig ott lesz nekünk kapaszkodóként, és a társas kapcsolatainkat is csak úgy tudjuk fenntartani, ha önmagunkkal rendben vagyunk, békében élünk. Az egyensúly persze felborulhat, ha az élet úgy hozza, de tudatos gyakorlással vissza tudjuk szerezni. Nekem ebben a jóga volt hatalmas segítség, mikor már a kapcsolatom szétesőben volt, csak ezt nem akartam észrevenni, annyit tudtam, hogy valami nem oké, már nem szeretek egyedül lenni, mert bekattanok a saját gondolataimtól, és azonnal változtatni akartam ezen, hiszen ha valaki, hát én imádok egyedül lenni. Mikor bekövetkezett a szakítás, ez az érzés jelentősen enyhült, és pár hét alatt helyre is állt. Ha most egyedül vagyok, csupa pozitív gondolat, terv jár a fejemben, a kreatív energiáim szárnyalnak, hálás vagyok, keresem a szépet, rámosolygok az idegenekre az utcán.

Ezt adja nekem egy nagyrészt egyedül töltött hétvége.

Storytime: Talonban tartás

Megvan az a rész az Így jártam anyátokkalból, amikor a csapatból mindenkiről kiderül, hogy van valaki az életükben, akit talonban tartanak? Azaz nem közölték egyértelműen a másikkal, hogy sosem lesz köztük semmi, ezért időről időre fel tudnak bukkanni az illető életében, de ha jön jobb, máris dobják. (Ez az a rész, amikor Lily egy minimalacon gyakorolja azt, hogy mondja meg a gimis pasijának, akit egész addig talonban tart, hogy ne reménykedjen tovább). Ez a jelenség a való életben is előfordul, és nekem is van róla saját történetem.

A lezáratlan, kérdőjeles majdnem-kapcsolatokra, kavarásokra, randiztunk párszor-esetekre kapásból tud mindenki példát mondani, aki huzamosabb ideig volt szingli. Adott egy fiú, akivel összekavarodtál és/vagy randiztál, történt egy s más, de sosem mondta ki egyikőtök sem, pontosan mi van köztetek, aztán szép lassan meg is szűnik a közvetlen kontakt. Ezeknek a kalandoknak a nagy része eltűnik az éterben, de hála a social mediának, manapság sokkal gyakoribb, hogy közvetetten egymás életében maradtok és hébe-hóba látjátok, mi történik a másikkal, valamint számos platformon el tudjátok érni egymást. Ha még érdekel a másik, és látszólag őt is érdekled, egy ponton nagy eséllyel keresni fogjátok egymást, és onnantól elkezdődik a talonban tartás nevű játék.

Klasszikus példa, ha néhány vodkaszóda után, vagy amikor csak unatkozol, írsz a másiknak, vagy épp ő neked, lehet, hogy aznap este találkoztok is, de néhány napon belül biztosan, megmarad a kontakt egy darabig, aztán elmaradnak az üzenetváltások, és mindenki visszatér a csendes megfigyelő szerepébe. Ez a kör később újraindulhat, de igazából senki sem tudja, mikor, és mindig ott lesz a hátsó gondolatok között a veszélyes Mi lett volna, ha? kérdés. Ezek a kapcsolatok nem szólnak örökre, nyilván amint az egyik fél talál komolyan érdeklődni kezd egy harmadik iránt, vége a dalnak, ami a másikat nagy eséllyel rosszul érintheti.

És akkor jöjjön a személyes történet, ami egészen friss. :D Ahogy már meséltem, szakítás utáni gyors búfelejtésként ismét belevetettem magam a tinderezésbe, és összematcheltem egy fiúval, akit a barátnőim egy éve kinéztek nekem egy random estén, amikor megismerkedtek vele meg a haverjával egy kocsmában (én akkor nem voltam velük), és azóta mondogatják nekem, hogy ez a fiú mennyire hozzám való. Egyszerűen annyira összeállt minden, hogy azonnal telenovella-módba kapcsoltam, és már három napos esküvőket vizionáltam Swarowski-kristályos ruhával, ötszáz vendéggel, füstben táncolással és hasonló giccses elemekkel. Beszélgetni kezdtünk, nagyon értelmes és művészi volt, jól nézett ki, rendesen izgultam az első randink előtt. Párszor találkoztunk, élőben is 100%-ban megvolt a kémia, nagyon egy húron pendültünk, tűzijáték a javából, meg ennek a srácnak olyan különleges, elvont, művészi, intellektuális kisugárzása van, ami nagyon nagy felüdülés volt a sok olyan pasi után, akikbe annyi művészet sem szorult, mint egy teáskanálba. Nyilván már előre örültem, hogy milyen fantasztikus bolygóállás alatt vagyok, hát biztos, hogy össze fogunk jönni, jaj de jó, mesélgettem égre-földre a barátoknak meg az ismerősöknek is a dolgot (tudni kell rólam, hogy én vagy nagyon odavagyok valakiért, vagy egyáltalán nem, és ez utóbbi szinte sose fordul át az ellenkezőjébe). Aztán volt, hogy lemondott hirtelen, amin megsértődtem, később én mondtam le a találkozót, és szép lassan hagytuk egymást lógni a levegőben. Továbbra is kontaktban vagyunk a lehető legminimálisabb szinten (MINDIG megnézni a sztorijaimat meg én is az övét, reagálunk, lájkolunk és kommentelünk, beszélünk pár szót), de egyikőnk sem kezdeményezett találkozót egészen múlt hétig. Akkor ugyanis szembejött velem az utcán (ami egyébként annyira nem meglepő, mivel egy környének mozgunk), én nagyban vigyorogtam, de ő annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy nem vett észre. Írtam neki, vicceskedőre véve a figurát, hogy hahó, micsoda dolog, hogy köszönés nélkül elmész mellettem, válaszolta rögtön, sűrű elnézéskérések közepette, hogy igen, még aki vele volt, az is észrevette, hogy őt nézem, de ő meg nem figyelt. Én aznap este elmentem bulizni, és néhány pohár bor után úgy döntöttem, mit veszíthetek alapon írtam neki, hogy ha már véletlenül találkoztunk, igazán találkozhatnánk direkt is. Írta, hogy persze, akarta is mondani, hogy találkozzunk. Azóta? Úgy bizony, SEMMI, vissza a minimális kontakthoz.

Eleinte rendesen megsértve éreztem magam, ugyanakkor meg az is igaz, hogy nem kötelező senkit követni meg válaszolni neki, szóval egyem meg, amit főztem. Jobban belegondolva leginkább az egómat sérti ez a szituáció, (engem ne tartsanak már talonban csak úgy, hát mégis hogy képzeli), na meg ne felejtsük el, hogy ez a srác több, mint egy éve időről időre megemlítésre került a beszélgetéseinkben, és én hülye ennyi idő alatt szépen fel is építettem róla egy képet, és mikor megismertem személyesen, ez csak megerősödött. Igazából valahol tisztában vagyok vele, hogy hagyni kéne a fenébe a csiki-csuki játékot, mert végeredményben semmi de semmi értelme, legyetek okosak, és ha ilyen szituba kerültök, tegyetek így. Nem fogok hazudni, miután a poszt kikerül, nem fogom rituálisan kikövetni a srácot (már csak azért sem, mert nagyon szép képeket posztol :D ), de úgy érzem, hogy miközben leírtam, magamban is helyre tettem az egész történetet, és beismertem magamnak, hogy nem lesz köztünk már semmi.

#Gasztro - Burger Market x Kristóf's Kitchen Middle East Burger

Imádok enni, imádom a hamburgert, imádom a közel-keleti ízeket (is), imádok új ételeket kipróbálni és imádom Steiner Kristófot. Azt hiszem, ez pont elég indokot szolgáltatott arra, hogy múlt csütörtökön elmenjünk a legjobb barátnőmmel a Király utcai Burger Marketbe kipróbálni Kristóf legújabb kreálmányát, a Middle East névre hallgató 100% vegán burgert.

Habár nem tudnék és nem is áll szándékomban átváltani a vegán életmódra, a növényi alapú ételek egyre inkább kezdik felkelteni az érdeklődésemet. Egyik oka, hogy a többéves „fitneszes" táplálkozás után kicsit elegem lett a húsból (különösen a csirkemellből, ha étteremben vagy hasonló helyen eszem, sose választok csirkés ételt, és otthon is direkt kérem, hogy bármit ehetünk, csak csirkemellet ne), másrészt szeretném bővíteni a repertoáromat, ugyanis az esetek 80%-ában magamra főzök a hétköznapokban, és mivel csak én eszem meg, amit készítek, nincs semmi motivációm, hogy változatosabb fogásokat készítsek. Ha pedig újítani szeretnék, miért ne lehetne vegán, de legalábbis húsmentes verzióban? Így hát szinte tudat alatt tartok húsmentes napokat egy héten akár többször is. Korábban kóstoltam már vegán burgert, de a szejtánból készült pogácsa nem igazán nyerte el a tetszésem, így nagy izgalommal vártam, mit tud Kristóf burgere.

Elég sokan voltak a megnyitón, mi a kezdés után jó félórával érkeztünk, a beszélgetésről le is maradtunk kicsit, összességében nem bánom, de azért jó volt élőben látni Kristófot, pont olyan, mint videókon, instán. :) A burgerre a szokásosnál többet kellett várni, mert gondolom a többség szintén azért jött, hogy megkóstolja, de beszélgettünk és söröztünk, úgyhogy nem is érzem olyan soknak a várakozással töltött időt. Nagyon kíváncsi voltam, hiszen ahogy a bevezetőben mondtam, imádom a közel-keleti ételeket, a jellegzetes fűszerezést, ami nagy örömömre vissza is köszönt a burgerben. A szokásosnál kisebb méretű (szerintem a képen is látszik), cserébe elég tömör, nehéz, ha valamilyen köretet is választasz hozzá, simán jól lehet vele lakni, anélkül viszont nekem szerintem kevés lenni. Mindketten sima krumplit választottunk egyébként, de az édesburgonya hasáb lehet, hogy még jobb választás lenne.

Tehát a burger alapja vegán buci, szerintem ez teljes kiőrlésű és/vagy rozslisztből készülhetett, a pogácsa pedig Siniya lencsepogácsa gyökérzöldségekkel. A pogi fűszerezése zseniális, az állaga is szuper, és nagyon jól passzol hozzá a grillezett padlizsán, ami az egyik kedvenc zöldségem. Egyébként külön szimpatikus Kristóf receptjeiben, hogy nem akarja helyettesíteni a húst ilyen-olyan készítményekkel, hanem csak a növényekből kreál fantasztikus ételeket, én pedig pont ilyesmiket szeretnék beépíteni a heti menümbe. De vissza a burgerhez, kétféle szósz fogja össze a burgert, fokhagymás-citromos tahini krém és amba jemeni mangószósz, amik szuperül tompítják az intenzív fűszereket, a friss összetevők pedig fehérhagyma, petrezselyemzöld és koriander, amik nem hiányozhatnak a közel-keleti fogásokból. A fűszerek és a tahini miatt van egy kis hummusz-falafel ízélmény, csak burger formában, imádtam az egységet, amit a különböző zöldségek alkotnak, a buci is szuper, puha, tömör, foszlós, amilyennek lennie kell. Mikor megláttam, azt hittem a mérete alapján, hogy nem lesz elég, mégis jól laktunk mindketten.

A Burger Market eddig is az egyik kedvenc burgerezőm volt, a Middle East burger csak tovább erősítette ezt a pozíciót, instant szerelem, biztosan legközelebb is ezt fogom kérni, akármennyire is odavagyok a hagyományos burgerért. Ha vegánok vagytok, vagy csak nyitottak a vegán konyha és a közel-keleti ízek felé, mindenképp próbáljátok ki, az állandó kínálat része már!

Nem akarok párkapcsolatot

A szakítás utáni nagy megvilágosodások engem sem kerültek el, végre kimondtam magamnak és másoknak is olyan dolgokat, amiket valahol eddig is tudtam magamról, csak ilyen-olyan okokból nem vettem róluk tudomást. Az egyik ilyen felismerés, hogy jelenleg nem akarok párkapcsolatot. Jó, jó, hát hosszú kapcsolat után ez nem is olyan meglepő vagy különleges felfedezés - mondhatnátok, de kifejtem, mire gondolok.

Mint ahogy az előző bejegyzésben említettem, ismét letöltöttem a Tindert, és rendre olyan pasikkal jutottunk túl a Hey how are you?-n, akik erősen a fuckboy kategóriába esnek, vagy éppen csak semmi igényük a komolyabb elköteleződésre. Az egyik barátnőm erre azt mondta, azért hoz össze a sors ezekkel az alakokkal, mert rossz helyen keresgélek. És ez a mondat döbbentett rá, hogy nem, épp ez az, nagyon is jó helyen járok! Hiszen én sem vágyom jelenleg arra, hogy energiát invesztáljak egy kezdődő komoly kapcsolatba, az általános, kötetlen nyitottság, randizhatás, egy-két jó este az, amit most szeretnék. Nem zárkózom el 100%-ban a gondolattól, de a mérleg nyelve inkább a NEM felé billen, ha „rendes” kapcsolatról van szó. Ennek több oka is van, és annak is, hogy miért tartom olyan nagy dolognak ezt kimondani és bizonyos szinten normalizálni.

Talán a legfontosabb indok a saját lelki békém. Míg az életem minden egyéb területén határozott és domináns személyiség vagyok, a romantikus kapcsolataimban én vagyok az alárendeltebb fél, mert kettőnk közül valakinek alkalmazkodnia kell ugye, és eddig minden meghatározó fiú elég makacs, határozott és hozzám hasonlóan domináns személyiség volt (lazán kapcsolódik ehhez, hogy nálam gyengébb, alkalmazkodóbb pasival nem tudnék együtt lenni, mert megenném reggelire, ő meg kikészülne tőlem, szóval mindenkinek jobb ez így). Namármost ha úgy döntök, hogy valakivel szeretném komolyra fordítani a dolgokat, előbb-utóbb én leszek az, aki több energiát tesz a folyamatba, és őszintén megmondom, nekem ehhez most nincs kedvem. Ezért botlok bele tudat alatt olyanokba, akik maguk sem szándékoznak erőfeszítést tenni egy komoly kapcsolat érdekében.

Benne van a pakliban az előző kapcsolatból hozott óriási pofáraesés is. Alapból elég bizalmatlan tudok lenni, de annak fényében, hogy az úriembernek nem nevezhető alak fűvel-fával-bokorral megcsalt, ez még hatványozódik. Mégsem érzem ezt a leghangsúlyosabbnak. Érdekesebbnek találom az új élet-aspektust. Az exemmel konkrétan azon a héten ismerkedtem meg, hogy végleg felcuccoltam Szegedről Pestre, a Szigeten már fülig szerelmes voltam, a legjobb barátnőm a megmondhatója, aztán jött az új egyetem, szinte rögtön elkezdtem dolgozni, és azon kaptam magam, hogy tele a naptár, minden percem be van osztva. Így hát kimaradt, hogy Budapesten belecsapok a lecsóba, ide-oda járkálok, ismerkedek, régi barátokkal veszem fel újra a kapcsolatot, big city life. Viszont itt a tavasz, új kezdetek, új lehetőségek, és ezúttal tényleg szeretném átélni.

Aztán ott van az a nem elhanyagolható tényező, hogy én alapvetően nagyon szeretek egyedül lenni, szeretek egyedül programokat csinálni, olyasmiket is, amik a köztudatban páros programként élnek. Egyedül beülni valahova enni vagy egy kávéra teljesen alap, napközben kell is a szünet a folyamatos társaságtól, az edzés nekem a me-time, kifejezetten utálom, ha valaki bratyizni próbál a konditeremben, mert nem azért vagyok ott. De ha arról van szó, szívesen megyek egyedül moziba is például. Ha pedig társaságra van igényem, szerencsére tudok szólni egy-pár embernek, van-e kedvük csatlakozni. Introvertált személyiségűekk szerintem pontosan tudják, miről beszélek: nekünk az egyedüllét jelenti a töltődést, és ebből nehezen engedünk. Ez meg az idő kérdése, a másik fontos faktor a befektetett energia mellett egy kapcsolatban: nagyon jól érzem magam egyedül, és nincs kedvem időt szakítani egy komoly kapcsolat felépítésére.

Végül pedig úgy érzem, most így kerek az életem, ahogy van. Folytatom gőzerővel az egyetemet, a héten kezdtem az új munkahelyemen, sokat találkozom a gimis barátaimmal, új barátokat is szerzek, írom a blogot, átélek ehhez hasonló felfedezéseket, edzek, jógára járok olvasok, filmeket nézek, nincs semmi hiányérzetem, sőt, egyensúlyban vagyok, és ez így most teljesen elég, és nagyon jól érzem magam ott, ahol most vagyok.

Miért tartom olyan fontosnak, hogy ezeket kimondjuk és elfogadjuk? Úgy érzem, valamiért a laza, cél nélküli ismerkedésre nagyon ferde szemmel néznek a társadalomban, a párkapcsolat (majd később házasság és gyerek, de ebbe inkább most ne menjünk bele, mert nagyon elkanyarodnánk a fő iránytól), valami abszolút célként van misztifikálva, amibe nem fér bele, ha valakinek (vagy két embernek, ha már összekerültek) ilyen vagy olyan okokból nincs igénye, kapacitása egy jól működő párkapcsolat kialakítására. Annak egyáltalán nem látom értelmét, hogy összejöjjünk valakivel csak azért, hogy kijelenthessük, hogy van Párunk (nagy P-vel), főleg, ha a másik meg őszintén komolyan gondolja, ez egyszerűen bunkóság. Ha viszont megfelelően kommunikáljuk a szándékainkat, szuper élményeket szerezhetünk ebben a nyomás nélküli időszakban, és ha készen leszünk rá mentálisan és lelkileg, sokkal gördülékenyebben és könnyebben vethetjük bele magunkat egy lehetséges komoly kapcsolatba.

Újrakezdés

Többféle nézőpontból aktuális ez a szó. Egyrészt, harmadszorra kezdem újra a blogolást: még a blogok hőskorában évekig vezettem beauty blogot, aztán 2017-ben az erasmusos kalandjaimat dokumentáltam az interneten. Most pedig egy szappanoperába illő szakítás sarkallt arra, hogy ismét billentyűzetet ragadjak, és a barátnőimen kívül mással is megosszam a véleményem egy mai, huszonéves lány-nő kihívásairól párkapcsolat, karrier, életvezetés, önszeretet terén. 

Most az újrakezdés nevű életfázisban vagyok. Új munkát keresek, még mindig felfedezem Budapestet, hiszen csak kicsivel több, mint fél éve élek itt, és ami a blog szempontjából a leglényegesebb, újraépítem saját magam, az önbizalmam, néhány nézetemet és a hitemet a férfiakban (nem veszett el azért teljesen). Az írás nekem mindig afféle terápia, énidő volt, az évek során mindig írtam valamit - blogot, regényt, fanfictiont, naplót -, az írásaimat volt, hogy megosztottam másokkal, de sok esetben megtartottam magamnak. Ha közzétettem az élményeimet, gondolataimat, azért tettem, hogy okozzak pár vidám percet, bólogatós aha-élményt, „nem vagyok egyedül”-érzést, és mert remélem, hogy valaki szórakoztatónak, hasznosnak találja az írásaimat.

Visszatérve a szappanoperába illő szakításhoz, romkomba illő szakítás utáni időszak követte: nem evés majd édességzabálás, klasszikus romantikus filmek, szakítós zenék, otthon borozás és lelkizés, tespedés és termet szétszedős edzések, bulizás, hajfestés (három év után vörösből fekete lettem), és persze jó adag önsajnálat. De ez utóbbiból elég hamar elegem lett. Ahogy a tavasz egyre gyakrabban mutatta meg az arcát és felpezsdült a szociális életem is, rájöttem, hogy egy hálátlan, hazug gyökér miatt igazán nem éri meg elvesztegetni a legjobb éveimet azzal, hogy otthon analizálom a történeteket századszorra. Szuper családom és barátaim vannak, akikre mindig számíthatok, az egyik legkirályabb európai városban élek, most vagyok fiatal. Ami történt, megtörtént, nem tudom megváltoztatni, ehelyett fel lehet állni, továbbmenni, tanulni a hibákból. Talán a viszonylag rövid ideig tartó gyászidőszak is mutatja, ha valami már hosszú ideje nem működött, nem érdemes sok időt fecsérelni rá. Amint ki lett mondva, ennek vége, úgy éreztem, mintha mázsás súlyt vettek le volna rólam, ez is árulkodó jel.

A kutyaharapást szőrivel megoldást választottam, azaz ismét felregisztráltam a Tinderre (nincs értelme kertelni, hiszen a korosztályunkból mindenki volt fent legalább egyszer, vagy időről időre előveszi, és ebben semmi szégyellnivaló nincs), elmentem pár randira, már született is néhány sztori, és remélem, lesz is (hogy aztán írhassak róluk, hehehe). Nem akarom viszont lekötni magam, élvezem az ismerkedést, közben sokat találkozom a barátaimmal, programokat szervezek társasággal vagy egyedül, olvasok, filmeket nézek, ezerrel koncentrálok a sulira, a munkára, és arra, hogy jól érezzem magam. A blog nagyjából ezekről szólna, némi elmélkedéssel, gondolatfolyamokkal kiegészítve, továbbra is azzal a céllal, hogy segítsek nektek kikapcsolódni.

A fő lelkizős, párkapcsolati vonalon kívül szeretném időről időre bemutatni a kedvenc helyeimet Budapesten: éttermek, kávézók, bárok, kocsmák, különlegesebb, eldugott helyek, amiket felfedezek, vagy éppen már törzshellyé alakultak.

Remélem, tetszeni fognak az írásaim!