Nem jó, de nem is tragikus

Péntek 13. Másnapos vagyok, fáj a fejem, sírtam a Nyugati aluljáróban (bár valószínűleg történtek már ott tragikusabb dolgok is), persze én, mint az önsajnálat királynője, rá is játszom a helyzetre olyan kiváló Spotify playlistekkel, mint Alone Again, Broken Heart meg Sad Songs. Gratulálok magamnak, fokozzuk csak a világvége-hangulatot.

Az időről időre felbukkanó quarterlife crisis ismét felütötte a fejét, több dolog egybejátszása miatt, szóval jelenleg úgy érzem, fogalmam sincs, fogok-e tudni felfelé haladni a diplomámmal, az viszont egészen biztos, hogy se saját lakásom, se komoly tulajdonom nem lesz ebben az életben, ami nem is tart igazán semerre, emiatt sokkal felnőttesebb célokat kellene kitalálnom ahelyett, hogy például három éven belül el akarok utazni Iránba, Libanonba, meg csupa olyan országba, ahova a legtöbb ember, még az ismerőseim közül is sokan, akkor se tennék be a lábukat, ha fizetnének érte. Vehetnék példát a barátaimról, akik megállapodnak, összeköltöznek, karriert építenek, megtakarítanak, satöbbi satöbbi. Kereshetnék magamnak valami normális, a változatosság kedvéért nem nullás érzelmi intelligenciás/európai/érzelmileg elérhető pasit a szokásosak helyett, akik miatt a fent említett playlistek pörögnek a lejátszómon, meg akik miatt a drunk text műfaját továbbfejlesztettem hangüzenetté. Legalább saját magam égetését kimaxolom. Lehetnék átgondoltabb, visszafogottabb, realistább, befoghatnám a számat, hallgathatnék a barátaimra meg az anyukámra, mert az esetek nagy részében igazuk van, leszokhatnék a káromkodásról, a vörösborról, a közel-keleti pasikról… Tehetnék egy csomó mindent annak érdekében, hogy legalább úgy tűnjön, nem csak történik velem az élet, hanem tart a naplementébe.

De hát nem teszem. Hangos vagyok, impulzív, hirtelen, türelmetlen, akaratos, egyszóval sok.  Minden érzelmem rá van írva az arcomra, sőt, ki is mondom őket. Legyenek negatívak vagy pozitívak. Érdekli-e a másikat, vagy nem. Ha szépen akarnék fogalmazni, azt mondanám, intenzív személyiségem van, de maradjunk annyiban, hogy eléggé sok tudok lenni, és ezt bizony nehéz kezelni. Szeretem a lila ködöt meg a fellegekben járást, és van valami perverz élvezet a filmbeillő önsajnálatban is. I’ll get over it, I just gotta be dramatic first. Intenzívem élem meg az érzéseimet, öt percig fulladozok a nevetéstől valami apróságon, táncolok, ha jó zenét hallok (bárban, metrón, edzőteremben, mindenhol), százwattos vigyorral közlekedek, lelkesedek. De ugyanígy vagyok a negatív érzésekkel is: kiabálok, odamondom, átrágom ezerszer. Akikkel teljesen egy hullámhosszon vagyok, azokért bármit megtennék és ragaszkodom hozzájuk, talán túlságosan is. Nem tudom, ti mennyire hisztek az ilyesmiben, de le sem tagadhatnám, hogy Skorpió vagyok.

Lehet, jobban járnék, ha a magánéletemben is szép lassan adagolnám magam, hogy hozzám lehessen szokni, de mivel 100%-ban felvállalom, hogy ez vagyok én, őszintén szólva nincs ehhez kedvem. Meg pont elég visszafogni magam az iskolában, munkahelyen, stb. Akinek ez nem tetszik, arra van az ajtó, hogy egy klasszikust idézzek. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű velem, bármilyen kapcsolatban, de mindenkinek, aki benne van és nap mint nap elviseli az érzelmi hullámvasutaimat, annak nagyon-nagyon hálás vagyok.

Talán ez is a naplementébe vezető út része. Elfogadni, hogy olyan vagyok, amilyen, hogy az alapvető személyiségjegyeimet nem nagyon lehet változtatni, akkor se, ha a nő visszafogott, kompromisszumkész, nyugodt és minden egyéb, ami én nem. Hellyel-közzel rendben vagyok önmagammal, ma épp annyira nem. Mert ha valami csoda folytán visszafogottabb, átgondoltabb és felnőttebb lennék, ha befognám a számat és nem akarnék mindent azonnal, talán nem ecsetelném valakinek hajnali egykor, mennyire hálás vagyok, hogy belépett az életembe, és… Kár is ezen merengeni, mi történne, mert mind tudjuk, hogy ez nem a valóság. Maradnak a szomorú playlistek, meg a csoki. És a vörösbor, ha rá tudnék most nézni.

UPDATE — High on life

Gyors. Őrült. Váratlan. Spontán. Munka. Utazás. Meglepetés. Találkozások. Flow. Intenzív. Kimaxolva.

Nagyjából így tudom jellemezni a 2019-es nyarat, és még hol a vége, ugyanis jövő hétfő hajnalban útra kelünk a lányokkal és bevesszük Máltát, ami méltó lezárása lesz ennek a furcsa, eseményekkel teli, mégis nagyon boldog nyárnak, amiből kellőképpen tudok majd töltekezni az előreláthatólag stresszes és sok munkával járó másodévben. Furcsa ez az augusztus 20-ai hétvége, ilyenkor már általában átbillenek őszi üzemmódba, rendszerezek, tervezgetek, ehhez képest egészen szürreális elképzelni, hogy a csütörtök reggeli tárgyfelvétel után még a tengerben fogok csobbanni, este meg valami teraszon koktélokat szürcsölgetni.

Szinte egész nyáron nem írtam, habár lett volna miről, nem is én lennék a mindenkori Samantha a baráti társaságaimban, ha ne lett volna, de ezekről majd később. Igazság szerint annyira pörgött az élet, annyi minden történt, hogy nem is nagyon volt időm leülni, összeszedni a gondolataimat és leírni, reflektálni. Most viszont írhatok hosszan, hurrá!

Ez volt az első "felnőtt" nyaram abból a szempontból, hogy végig dolgoztam, nem mentem haza, és összességében eléggé élveztem. Király érzés volt a saját magam által megkeresett pénzből megvenni a Sziget-jegyet és finanszírozni az egész fesztivált meg a csajos nyaralást, volt rendszer az életemben (ami lételemem), hasznosan töltöttem az időmet. Az irodai munka mellett szorgalmasan dolgozom a szakmai gyakorlatos projektemen, egy szakácskönyvet fordítok egy bevándorlókat integráló egyesület számára, sokat tanulok a közös munka közben, és a projekt is nagyon izgalmas, alig várom, hogy a kész művet lássam.

Visszagondolva a nyári bakancslistámra, gyakorlatilag mindent ki tudok pipálni. A legjobb barátnőmmel és egy haverunkkal rendesen belecsaptunk a lecsóba a június 1-ei Neccpartin a Parkban, alaposan megalapozta az idei nyár hangulatát. Csodás két napot töltöttem Szegeden még júniusban, évek után a Balatonra is sikerült lejutni a családi baráti társasággal, szuper időnk volt, és a vonatablakból először megpillantani a Balatont még 22,5 évesen is ugyanakkora csoda, mint 5 évesen, végtelennek tűnő autózás után. A családommal pár napot töltöttünk Pécsen, ami még mindig nagyon cuki város, szuper az állatkert és nagyszerűek az éttermek! A barátaimmal itt Pesten strandoltunk, ittunk a Deákon és a rakparton, buliztunk tervezetten és spontán, Budapest nyáron egész egyszerűen fantasztikus. A lezárt Szabadság-hídon történt talán a nyár legfurcsább estéje. Szombat este, edzés után felsétáltam a hídra, ment valami retro diszkó, ott maradtam táncikálni egy félórácskát, de hazamentem. Azonban végig azon kattogtam, hogy nekem aznap este vissza kell mennem bulizni a hídra, úgyhogy itthon összekaptam magam, legurítottam egy kis bort, hogy kellően hangulatba kerüljek, vissza a Szabihídra. Aztán... Egyedül bulizni elég szürreális, de ha benne vagy a flow-ban, király élmény, egyedül is lehet ismerkedni, bár nehezített pálya, és egy olyan különleges, my level of crazy embert ismertem meg aznap este, akit valószínűleg nem fogok egyhamar elfelejteni. 

A Sziget. Külön fejezet. Ezt vártuk egész évben, készültünk, terveztük. Már az első nap előtti vasárnap este hiperventilláltunk, mikor mentünk átvenni a karszalagot. A magam részéről nem voltam elájulva a lineuptól, de az élmény ettől még felejthetetlen, és a kedvenc fesztiválom marad örökre. Idén a nappali programokon is részt tudtunk venni, bár közel sem az összesen, szerintem ez csak úgy megoldható, ha kint is lakik az ember, mi pedig hazajártunk, mert a sátoros fesztiválhoz azért már öregek vagyunk. Volt pozitív csalódás, azóta is megállás nélkül szól a The 1975 a lejátszómon. Ed Sheeran maga szuper volt, de szerintem ő inkább arénába vagy klubba való karakter, Florence Welch tényleg olyan, mint egy élő festmény, és Martin Garrix másfél órás szettjét teljes extázisban visítottam végig, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy hétig nem volt rendes hangom. Helyet is kapott a dream lineupomban az Ariana Grande — The Weeknd —Khalid — Beyoncé sorban. Voltunk moziban, Magic Mirror-cirkuszban, verettem technóban zárásig, volt 18 again feeling, a fesztivál alatt többször elhagyta a számat az "EZ MEG MI A FASZ VOLT" kifejezés, nem maradhatott el a közös másnaposkodás otthoni kanapén döglés, miközben szól a Comedy Central. Get a bestie with giant couch. Jövőre is ott a helyünk. Mármint a Szigeten leginkább, nem a kanapén.

De a nyári flörtök, hosszú éjszakák, végtelen beszélgetések, borozások és váratlan találkozások mellett még bőven van hely élményeknek Máltáról, amire igazán csak most kezdek ráhangolódni, mit is szeretnék megnézni, csinálni, kipróbálni ott. Alig várom, hogy újra tengerparton lehessek, hogy felfedezzek egy új országot és megkoronázzam a 2019-es nyarat. Szerencsére csak szeptember 9-én kezdődik a tanév, így lesz időm az átállásra, hogy felkészüljek az utolsó egyetemi évemre, ami jó ideig valóban a legutolsó lesz, annak minden szépségével és nehézségével együtt. Az erről való paráimról lehet, hogy írok később, a mai life update-et szerettem volna minél pozitívabb hangvételűre venni, mert eddig a nyár minden pillanata csoda volt, és nagyon-nagyon hálás vagyok ezért mindenkinek, aki azzá tette.

Single summer

Még a blog indulásakor tettem ki a Nem akarok párkapcsolatot című bejegyzést, és arra gondoltam, jópár hónap elteltével ideje újra elővenni a témát, elmélkedni a témában, most hogy állok lelkileg, mit szeretnék. Előre lelövöm a poént: továbbra sem szeretnék komoly kapcsolatot, hanem inkább a szingli nyár nyújtotta lehetőségeket használnám ki.

A tél vége, a tavasz számomra az újragondolás, újjáépítés időszaka volt a szakítás után. Egyrészt hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy megszabadultam valami olyasmitől, ami így visszagondolva sosem működött teljesen normálisan, és a nagy semmit akartam megjavítani. Ennek ellenére a gyászfolyamat, elengedés, lezárás szakasza ilyenkor is fontos, nagyon hollywoodiasan be is vetettem magam ebbe, volt Bridget Jones borral és csokival kísérve, drasztikus hajfestés és utazás. Ez utóbbi kevésbé volt drámai, ellenben fantasztikus döntés volt, menjetek Bécsbe, és nézzétek meg az iskolai kirándulás szemüvege nélkül.

Aztán megkezdődött az a big city life, ami ősszel kimaradt ilyen meg olyan okokból. Sokat buliztam, mindenféle programot csináltam hol egyedül, hol társaságban (hello vendelines kocsmakvízek és habibis meccsnézések), sokat olvastam, filmeket, sorozatokat néztem, elkezdtem dolgozni új munkahelyen, megszerveztem a szakmai gyakorlatot. Ezek mellett persze ismerkedtem hébe-hóba, mikor épp úgy hozta az élet vagy kedvem volt hozzá, elmentem pár randira, születtek egészen hosszú történetek, meg érdektelenek is, és így, július első hetében ismét megerősítem azt a kijelentésemet, miszerint továbbra sem szeretnék kapcsolatot.

Szeretném ezt a tendenciát folytatni, kiélvezni ezt a nyarat, azzal együtt, hogy az első „felnőtt” nyaram lesz, abban az értelemben, hogy dolgozom a hét nagy részében, és a szakmai gyakorlatom projektjével is foglalkozom. Mozgalmas, eseménydús nyárnak nézek elébe, múlt hétvégén a Balatonon voltunk, családi nyaralásra is megyünk a hónap közepe felé, az augusztust pedig nagyon-nagyon várom, hiszen ismét végig kint leszünk a Szigeten, a hónap végén pedig elrepülünk a lányokkal egy hétre Máltára csajos nyaralásra. A nyári Budapestről se feledkezzünk meg, a legjobb dolog kiülni a lezárt Szabadság-hídra vagy a Deákra egy üveg borral, beszélgetni és random emberekkel ismerkedni, majd egy buliban kikötni és világosban hazamenni, felfedezni a strandokat, fagyizni, teraszon enni-inni, Budapest Parkban bulizni (ó, az a Neccparti),  nyári kiállításokra járni, hétközben is programokat csinálni, vagy épp fordítva, jegeskávéval, egyedül olvasni, limonádé sorozatokat nézni, hétvégén pedig hazaugrani. Ezen kívül két év után ez az első teljesen szingli nyaram. Két éve, mikor hazajöttem Erasmusról, épp újra belebonyolódtam valami meghatározhatatlan dologba egy fiúval, de minek,  tavaly pedig pont július közepén ismerkedtem meg az exemmel, szinte rögtön a költözés után. Hivatalosan mindkét esetben szabad voltam, gyakorlatilag folyamatosan ők jártak a fejemben, nem volt szerencsés felállás.

A korábbi érvek nem sokban változtak, a dolgos hétköznapok mellett megvannak a kis rutinjaim, a saját dolgaim, projektjeim, például az edzés, írás (mindig írok valami regénykezdeményt, most elővettem egy régebbi ötletet, azon dolgozom, ha épp olyan hangulatban vagyok), olvasás, barátok és minden más, amit senki miatt nem borítanék fel szívesen, nem vagyok kész kompromisszumokra, alkalmazkodásra, talán korábbi rossz élmények miatt is.

Szóval a helyzet változatlan, nem is nagyon keresek semmit jelenleg, az élet majd alakítja. Amilyen eseménydúsra és mindenféle pozitív meglepetéssel telire sikeredett 2019 első fele, attól egyáltalán nem félek, hogy ezekből a következő hat hónapban sem lesz hiány. :)

Szeged szerelem

Te + én mindig egy befejezetlen történet maradunk

Ezt a feliratot egy random kirakatban láttam tavaly nyáron, június 30-án, az utolsó napomon Szegeden, mielőtt felköltöztem Budapesten. Hiszek a jelekben, tudtam, hogy vissza fogok jönni, nem örökre költözöm el, és minden visszatérés hihetetlen módon feltölt. Szegeden mindig megszáll a nosztalgia, a boldogság, a város minden szeglete emlékeket rejt, amikhez jó néha visszatérni, átgondolni az eseményeket. Szeged a kedvenc magyar városom, a szívem csücske, a szerelmem. Annyi minden történt ott velem, ott lettem felnőtt, de egyben még gyerek, meghatározó embereket ismertem meg, és örülök, hogy vidékiként nem egyből Budapestre vezetett az utam, holott felénk ez az általános.

A Szeged-szerelem kezdetét 2009 nyarára teszem, amikor is ott nyaraltunk a szüleimmel. A legkorábbi emlékem a városról, hogy egy átlagos hétköznap délután egy kabriót vezető nő befordul az utcán, a kocsiból szól a Represent Cuba, meleg van, csupa goodvibes. Azt hiszem, ez megalapozott mindent. Évekkel később, 2013-ban jártam ott legközelebb egyetemi nyílt napon, erről a látogatásról már az emberek kedvessége is megmaradt, annyira kedves és nyitott mindenki ott.

A költözés után (egyébként egy fantasztikus lakásban laktam a belváros közepén) voltak hullámvölgyek, de amint sikerült felvennem az új életritmust, napról napra egyre jobban beleszerettem a városba. Imádom a sokszínűséget, a toleranciát, a kellemes lassúságot, hogy az ott élők maximálisan élvezik az életet, nem csak az egyetemisták, a fantasztikus éttermeket, beülős helyeket, otthonos kocsmákat, a könyvtárat, a rakpartot, a piacot, a Retrót, a SZIN-t, a mindenféle kisebb egyetemi fesztivált, a borteret, a borfesztet, a karácsonyi vásárt, hogy legalább három különböző nyelvet hallok az utcán, a lazaságot, az ismerős arcokat, hogy mindig összetalálkozok valakivel. Imádom, hogy a város egy kis különálló sziget, saját szabályokkal és törvényszerűségekkel, mintha egy sorozatból rántották volna elő (egyébként Szeged tökéletes helyszín regényeknek, filmeknek, lásd Grecsótól a Vera, vagy a Szerelem első vérig című film, itt az ideje, hogy sorozat is készüljön a multikulti egyetemi életről, mint első magyar netflixes alkotás :D).

Az egyetem időszaka egyben a meghatározó találkozásoké is, olyan emberekkel találkozol, akik formálnak és alakítanak, hiszen tulajdonképpen 18-19 évesen még bőven van mit. Kapásból legalább öt-hat olyan embert tudok felsorolni, akiknek hatalmas szerepe van abban, hogy most az vagyok, aki, és biztos vagyok benne, hogy ezek a találkozások Szeged nélkül nem jöhettek volna létre. Minden sztorihoz köthető valaki, mai napig barátok, abban a pillanatban fontos emberek, legendás alakok. Imádom azt is, hogy akárki járt már Szegeden, vagy hosszabb ideig ott lakott, mindenki imádta, függetlenül attól, honnan érkezett vagy hol élt korábban. Őszintén szólva, ha valami olyasmit tanultam volna, ami nem köt Budapesthez, nagyon szívesen maradtam volna ott hosszú távon is (pl. ha orvosira vagy jogra jártam volna), mert nagyon élhetőnek tartom "felnőttesebb" nézőpontból is. 

Ha visszatérek (a költözés óta háromszor történt meg, és még sort fogok keríteni rá) mindig megszáll valami derűs, nyugodt energia, vigyorgok, mint a tejbetök, és úgy érzem, hazaértem. Szeged nekem a felhőtlen egyetemista lét helyszíne, annak minden őrültségével, drámájával, változásaival. Mikor Pestre költöztem, sokkal komolyabb irányt vett az életem, hiszen az egyetem mellett elkezdtem dolgozni, szinte rögtön belekezdtem egy hosszabb párkapcsolatba, az itteni barátaim is szinte mind dolgoznak, építik a saját életüket, más a dolgok dinamikája, és ez igazából így van jól. Mégis, főleg a nehezebb időszakokban sokszor jut eszembe, mennyivel egyszerűbb és könnyebb volt az élet akkor, pedig nem is volt olyan régen ez az időszak, csak pár éve.

A történetem Szegeddel pedig valóban befejezetlen, hiszen lezártam ugyan egy korszakot, de minden visszatéréssel további fejezetek adódnak hozzá a történethez, új emlékek egy más szemszögből, és akármennyire is imádom Budapestet, Szeged mindig a kedvenc magyar városom marad. Látogassatok el ti is, ha még nem jártatok ott, nyáron is szuper, de tanév közben még jobb, akkor van igazán élet, és szeressétek ti is úgy, ahogy én.

STORYTIME - Timing is a bitch

Az a szomorú igazság, az időzítés igazi, alattomos kis ribanc tud lenni, és ezt mind megtapasztaljuk előbb vagy utóbb. Nem is gondolunk bele sokszor, milyen nagy szerepe van a megfelelő időpontnak az életünk eseményeiben, a kapcsolatainkban. Utólag persze megértjük, mi miért történt, helyükre kerülnek a puzzle-darabkák, de sokáig csak a sötétben tapogatózunk.

Korábban a barátságok kapcsán írtam arról, milyen fontos az időzítés, hogy abban a bizonyos életszakaszban a számodra akkor legmegfelelőbb emberekkel sodorjon össze a sors, de ez igaz bármilyen kapcsolatra, legyen az egy jó tanár a gimnáziumban, unokatestvérekkel való összekattanás felnőttkorban, vagy egy olyan srác, akire, ha utólag visszagondolsz, nem is érted, mit kerestetek egymás mellett, de akkor a világot meg tudtátok volna váltani. De a pillanatnyi találkozások is rejthetnek magukban meghatározó élményeket. Például mikor Erasmuson voltam, és egyedül elmentem Veronába, az Arenában ücsörögve észrevettem, hogy egy srác az én irányomban készít fotókat, de nem igazán törődtem vele. Körülbelül három órával később megláttam őt meg a haverját egy múzeumban, ők is felismertek, odajöttek hozzám, mondta a srác, hogy tök jó képeket csinált rólam, és szívesen átküldi őket. A képek megvannak, ez pedig az egyik kedvenc erasmusos emlékem. De ha már Erasmus, meg kell említenem a lakótársamat is, akivel fantasztikus volt együtt lakni, habár azóta nem vagyunk szoros kapcsolatban. Nagyjából a fiúk szerepét az életemben is meg tudom most már határozni, de nem mondom, hogy nincsenek kérdőjeles pontok. Az egyik legnagyobb kérdőjel egészen friss történet, azért írom le, hátha az írás által kicsit rendeződik bennem a kép, és közelebb jutok a megoldáshoz, miért pont most sodort össze minket az univerzum.

Szóval múlt héten szerdán a nagy tanulások közepette lementem edzeni, és gondoltam, maxolok egyet guggolásból. Erre alaposan fel is készültem, vállalhatatlanabbnál vállalhatatlanabb zenéket hallgattam, táncolgattam a guggolókeretnél meg ilyesmi, vagyis rendesen égettem magam, mondjuk ki. Mögöttem egy helyes srác csinálta a saját edzését, egy idő után észrevettem, hogy nagyon néz, de nem nagyon törődtem vele, gondoltam, biztos csak azon gondolkozik, ki ez a hülye itt. Aztán mikor szünetet tartottam, odajött hozzám, hogy nagyon ismerős vagyok neki, nem jártam-e véletlenül a SOTE-ra. Mondtam, hogy na oda biztos, hogy nem :D, elkezdtünk beszélgetni, első benyomásra nagyon jófej volt, kiderült, hogy már végzett fogorvos és egyébként szír (avagy tökéletesen az esetem, majdnem fel is röhögtem ennél a csodás kombinációnál), kontaktot cseréltünk, aztán mivel ő végzett, hazament. Nagyon feldobott ez a kis közjáték, izgatottan vártam, hogy írjon, írt is, és akkor jött a hidegzuhany (mentségére szóljon, hogy legalább az elején közölte): nemsokára elköltözik Norvégiába, de ettől függetlenül szívesen találkozna velem, ha nekem így okés, én hülye  meg mondtam,  hogy miért is ne, nem gondoltam, hogy komolyan érinteni fog a dolog.

Tegnapra, azaz hétfőre beszéltünk meg találkozót, neki ez volt az utolsó estéje Budapesten, nekem pedig azért jött kapóra, mert egész hétvégén és hétfőn tűkön ülve vártam az alapvizsga-beugró eredményeit (amit amúgy ma írtam), és gondoltam, jobban járok, ha elmegyek és jól érzem magam egy helyes, jófej sráccal, mintha otthon ülnék és a telefonom minden rezdülésére azt hiszem, ez biztos az értesítő e-mail. Még a kondiban is összefutottunk, megállapítottam, hogy még mindig cuki. :D Elmentünk este egy belvárosi helyre, boroztunk, fantasztikusan jót beszélgettünk mindenféle témáról, imádom, mikor a legfelszínesebb dolgoktól hirtelen eljutunk valami nagyon mélyreszántóig. Megvolt az a bizonyos szikra, semmi kínos csend, és valahogy más volt az egész, tudjátok, az a jó értelemben vett más érzés, az a plusz egy olyan randihoz képest, ahol csak simán jól érzed magad.  Szó szót követett, a zárás is csodás volt, tényleg nagyon egymásra hangolódtunk, és olyan érzésem volt, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Keserédes volt a búcsúzkodás, mert valószínűleg soha az életben nem látjuk többet egymást. Mondtam, hogy remélem, nem felejt el, mondta, hogy nem fog, több, mint hat évig lakott Pesten, ez az utolsó estéje és elég aktív szerepem volt benne. :D (Tehát az legalább tiszta, az Ő életében milyen szerepem volt NEKEM, hurrá.) Csak éppen arra nem bírok rájönni, miért pont akkor futok bele egy helyes, értelmes, ambiciózus, szexi és vicces pasiba, mikor az elköltözik a kontinens másik felébe.

Az egyik barátnőm szerint vagy azt üzeni az univerzum, hogy költözzek én is Norvégiába, vagy előre megkímél attól, hogy hosszú távon ő is egy ugyanolyan seggfej lenne, mint a többiek, és ettől kímél meg éppen. Ezt azért nem hiszem, de sajnos végtelen bizodalmam van az emberekben, erről is igazán leszokhatnék. Lehet, hogy semmi magasröptűre nem kell gondolni, és TÉNYLEG csak annyi volt az egész, hogy nem síkideg állapotban mentem ma vizsgázni (lekopogom, de jól is sikerült). Az biztos, hogy rágódni fogok ezen még egy darabig, és lejátszok pár lehetséges indoklást egyedül vagy társaságban.

A végzős önmagamhoz

A ballagás-szezon eszembe juttatta a saját ballagásomat, a készülődést, az érettségit, a felvételit, a gimis éveket, egyáltalán, az utóbbi időben nagyon sokszor felültem a nosztalgiavonatra és visszatekintettem arra a hat évre, amit gimnáziumban töltöttem. Mivel a baráti köröm gerincét csupa olyan ember adja, akik az osztálytársaim voltak, és néha-néha erősítek egy csupa végzős gimnazistából álló kocsmakvíz-csapatot, talán ez nem is olyan meglepő. Sőt, mivel általában emlékeket kötök zenékhez, sorozatokhoz, ételekhez, tevékenységekhez, szívesen nyúlok vissza gondtalan gimis éveim kedvenc dolgaihoz, ha megnyugvásra van szükségem. 

Pénteken az egyik csoporttársam az öccse ballagására ment, ezen felbuzdulva elő is kotortam pár ballagási fényképet, egyészen konkrétan egy szelfit, amit indulás előtt, sminkben-hajban készítettem, és összehasonlítottam egy friss képpel, amit péntek este lőttem, ugyancsak indulás előtt, szülinapi buliba menet. Készítettem egy kollázst, mert szerintem döbbenetes a különbség, mintha nem is ugyanaz az ember lenne a két képen (ami részben azért igaz is). Akkor, a gimis ballagásom napján el sem tudtam képzelni, hogy négy évvel később ott leszek, ahol most vagyok, hogy annyi tapasztalatot szedek össze, amennyivel most rendelkezem. Mivel én nem Budapesten tanultam tovább rögtön, mint az osztálytársaim nagy része, az is hatalmas kérdőjel volt számomra, kik lesznek az életem részei később, hogyan tovább a biztonságos burokból, hiszen míg a többiek tudtak a kezdetekben egymásra támaszkodni, én teljesen új közegbe készültem. Ahogy visszaemlékszem, az érettségitől magától nem féltem egyáltalán (na jó, a matektól igen, hálistennek azóta nem is volt közöm matematikához, és ez így van jól), mivel előző évben már tettem két előrehozottat, amikkel, és az OKTV-s pontszámaimmal nagyjából akárhova felvettek volna. Inkább az osztálytól, az ismerős közegtől, az otthontól való elszakadás okozott bizonytalanságokat. Az érettségit követő nyár is lezárás-hullámként működött, házibulikkal és egy utolsó, közös nyaralással Görögországban, aminek minden percét imádtam. De ezekben a fantasztikus pillanatokban is ott volt a kérdőjel, hogy De és mi lesz ezután?

Szóval kedves végzős önmagam (és mindenki, aki idén érettségizik)! NO PARA. Az élet fasza, mindig minden megoldódik, és nincs lefelé, csak felfelé. Szóval nyugi van. Lesznek új barátaid, de még mennyi, megmaradnak a régiek is jópáran, sőt, régi-új barátaid is lesznek. A távolság nagy vízválasztó a kapcsolataidban, és ezt főleg a pozitív értelmében mondom. Olyan meghatározó emberekkel fogsz találkozni, akiktől sok mindent fogsz tanulni közvetlenül és a velül való kapcsolatodból is a világról és önmagadról. Különköltözni otthonról jó dolog, nem kell félni az idegenekkel való együtt lakástól, mert mindent meg lehet beszélni. Egyáltalán, megfelelő kommunikációval minden problémát százszor könnyebb megoldani. Messzire költözni szintén király, annak is vannak előnyei, hogy nincs lehetőséged minden héten hazajárni, mert így könnyebben kialakulnak a saját szokások, saját rendszer, ritmus, kedvenc helyek, dolgok. Az otthon ugyanis nem fizikai hely, hanem érzetek, hangulatok, zenék, sorozatok, filmek, emlékek. Így évekkel később otthonodnak nevezhetsz több várost is, és a határ a csillagos ég. Utálni fogsz néhány egyetemi tárgyat, de ilyenkor gondolj arra, hogy ezek valóban előrevisznek a célodhoz, és sokkal jobb, mint kémiaórán buzgón tenni a semmit. De azt is megtapasztalod, milyen érzés olyan dolgokat tanulni, amik tényleg érdekelnek. Az egyetemen kinyílik a világ, és maga az egyetemre járás is nagyon sokat tanít, használd ki ezt a lehetőséget. Ugyanakkor célokon módosítani nem ciki, saját utat keresni sosem az. Élvezd ki a pillanatokat, mondj igent az újdonságokra, szerezz őrült emlékeket, olyan sztorik fognak születni, amik évekkel később is mosolyt csalnak az arcodra. Lesznek olyan pillanatok, amikor azt gondolod, Mindig is ezt szerettem volna. Normális, ha nem találod rögtön a helyed, majd kialakul minden, hiszen nagy változás előtt állsz, nem megy ez egyik napról a másikra. Minden helyzetből van kiút, akkor is, ha reménytelennek tűnik. Ne feledd, harcos badass hercegnő vagy, aki ha elesik, feláll, megigazítja a koronát meg a kardot, és megy tovább, mindig csak előre.

Storytime: a Hufnágel Pisti-effektus

Akik velem nagyjából egyidősek vagy idősebbek, egészen biztosan nézték gyerekkorukban a Mézga családot, nekem az egyik kedvenc mesém volt a tévében (aki nem, sürgősen pótolja, zseniális). Minden epizód végén elhangzik a legendás mondat Paula szájából: „Ó, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?” Hufnágel Pisti sosem jelent meg a képernyőn, csupán emlegetésekből tudjuk, hogy Paula udvarlója volt korábban, ő aztán mégis Mézga Gézát választotta. Ez a motívum örök érvényű jelenséget mutat be, erről elmélkednék és sztorizgatnék a mai posztban.

Mindenkinek van egy Hufnágel Pistije. Egy legendás alak, aki minden hivatkozás alapja, minden beszélgetésben és összehasonlításban előkerül (gyakran a „Bezzeg...” kezdetű mondatok képében), és sosem felejtjük el. Pasik jönnek-mennek, de Hufnágel Pisti örök. De mit tett Hufnágel Pisti, hogy így bevésődött az emlékezetünkbe? Lehet mérföldkő, a számtalan első közül az egyik, lehet valami extra tulajdonsága, ami kiemeli a többi fiú közül, különlegesebb szokásai, valami miatt, amit általa ismertünk meg, a közös pont talán az, hogy Hufnágel Pisti valamilyen szinten megváltoztatta az életünket, és emiatt sokszor emlékszünk rá vissza. Apropó, Hufnágel Pistire mindig pozitívan tekintünk vissza, nem használunk vele kapcsolatban nyomdafestéket nem tűrő szavakat, mi több, gyakran olyan magasságokba emeljük Hufnágel Pistit, mintha valami isteni csodalény lenne. Mivel az idő megszépíti az emlékeket, és az évek távlatából gyakran olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel az illetőt, amikkel a való életben nem biztos, hogy rendelkezik, vagy esetleg megváltozott azóta, hogy az életünk része volt, csak erről ugye nem veszünk tudomást, az esetleges negatív tulajdonságok pedig úgy eltűnnek, mintha soha nem is lettek volna.

Alapvetően szerintem teljesen rendben van a jelenség, csak mint mindennel, ezzel sem szabad átesni a ló túloldalára. A múltban élni alapvetően káros, egy régi emlékkel folyamatosan összehasonlítani a jelenlegi állapotot hosszú távon felőröl, mert a képzeletünk szüleménye, akivé ez az ember lett, mindig tökéletesebb lesz, mint egy hús-vér ember, valódi gondolatokkal és tulajdonságokkal. Néha-néha vicces felülni a nosztalgiavonatra és sztorizgatni a barátnőkkel, addig jó móka, amíg nem megy a jelenlegi életünk rovására.

Nekem is van Hufnágel Pistim, és én is a teljes nevén emlegetem, ha szóba kerül, most is nagy erőfeszítésekbe tellett nem leírni a nevét (GDPR meg egyebek ugye). Nem egy nagy történet pedig, ahhoz képest főleg, hogy közel három évvel később is renszeresen felmerüljön a neve a beszélgetéseimben. Még történetnek se lehet nevezni, inkább epizódnak. Annyi történt ugyanis, hogy még anno Szegeden egy nagyon jól sikerült pénteki buliban kavartam ezzel a sráccal, kontaktot cseréltünk és ennyi, semmi folytatás. Kisváros lévén szinte naponta láttam itt-ott, de semmi folyománya nem lett a dolognak. Ő valószínűleg nem emleget a teljes nevemen, és fogalma sincs róla, milyen jelentősége van az én életemben. Akkor miért is ekkora mérföldkő? Ez a bizonyos srác volt az első perzsa fiú az életemben. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a csodás nemzetiség milyen nagy szerepet fog játszani az életemben (két nagy szerelmem volt eddig, mindkettő perzsa), egyszerűen csak nem ért fel a rozéfröccsöktől elhomályosult eszemig, hogy egy ilyen gyönyörű fiú pont velem áll le a buliban. Ez valamiért hatalmas önbizalomlöketet adott, azt szoktam mondani, átruházta rám (meg utána a többiek is) az arcpirító, már-már idegesítő perzsa magabiztosságot, ezután hittem el, hogy ha egyszer ilyen álomszép fiúval sodort össze a sors, akkor mi akadája lenne másodszorra is? (Akkor még nem tudtam, hogy a perzsa férfiak személyisége inkább a rémálom szóval jellemezhető igazán, de ez majd egy másik poszt témája lenne).

Alapvetően hálás vagyok minden emberért, aki az életem része volt hosszabb vagy rövidebb ideig, vagy valamilyen szinten változást hozott, és ezért az epizódért is hálás vagyok, mert olyan folyamatot indított el (amit talán utólag magyarázok bele, hogy folyamat elindítója), ami nélkül most mentálisan, lelkileg nem lennék az, aki vagyok. Én pedig szeretek az lenni, aki most vagyok, és nem cserélném el az eddig bejárt utat. Átcsúsztunk más témába, önszeretetről, önismeretről egy következő posztban lesz szó, remélem, találkozunk ott is. :)

Mit kezdjek az életemmel?

Mindig olyan típusú ember voltam, akinek kristálytiszta elképzelése van arról, mit fog kezdeni magával egy, öt vagy tíz év múlva. Ezek az ötletek és tervek persze sokat változtak az évek során, de ha felmerült témaként a karrier, jövő, mindig tudtam részletest választ adni. Az ismerősökkel, barátokkal egyre többször beszélünk erről, immár a realitások talajához közelítve, hiszen mostanában kerülünk ki az egyetemről, kezdünk dolgozni, és tudunk hosszú távú és egyben megvalósítható terveket szőni a jövőre nézve. Ezekben a beszélgetésekben vettem észre, hogy a korábbi sziklaszilárd elhatározásaim meginogtak, elért valamiféle huszonéves krízis.

A poszt apropóját elsősorban az adta, hogy elbizonytalanodtam a szakirányválasztással kapcsolatban. A vészesen közelgő év végi alapvizsga után, amivel egyik tanárunk sem felejt el riogatni minket, megjegyzem nálam nem sok célt ért el, mivel 13 éves korom óta hallgatom az „ez a legjobb vidéki gimnázium” - típusú megjegyzéseket, a teljesítményhajtás nálam nem újdonság tehát, szóval a háromnapos borzalom után szakirányt kell választani, hogy elsősorban fordítók vagy tolmácsok akarunk-e lenni. Én úgy jelentkeztem erre a szakra, hogy 10000%-ra tolmács akarok lenni, minden adottságom meg is van hozzá. De ahogy felfedezem a nehézségeket, ezzel egyidőben pedig elkapom a fonalat a fordításnál, egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy ezt kellene választanom. A diplomámba ettől függetlenül ugyanúgy az lesz beleírva, hogy fordító ÉS tolmács, szóval mindkét területet művelhetem, gyakorlatilag tehát semmi sem dől el 100%-ra a szakirányválasztásnál. Ugyanakkor, ha kívülről tekintek a kérdésre, maga a tény ijesztő, hogy én, akinek tényleg mindig határozott elképzelése volt a jövőjéről, most elbizonytalanodtam.

A végső löketet a tegnapi vízipipázással egybekötött meccsnézés adta, amikor is szintén felmerült ez a téma a legjobb barátnőmmel és egy nagyon jó gimis barátunkkal. Látszik, hogy öregszünk, mert konstans téma a karrierépítés, munkaerő-piacra való kilépés, kezdési nehézségek (az alapképzéses diplománk egyikünknek sem konkrét, gyakorlatilag akármit kezdhetünk vele, ennek legalább annyi előnye, mint hátránya van), lakásvásárlás, hol szeretnénk élni. Nekik elég határozottan körvonalazott elképzeléseik voltak mindezekről: hagyományos típusú állás kihívásokkal, saját lakás idővel, autó, ahogy a nagykönyvben meg van írva. 

Én meg a totál ellentét: a kötött munkaidejű irodai munkától falra mászok (nyilván most is azt csinálom, mert diákmunkaként más opció nincs), spórolni nem tudok, különben is, egy lakás árát legszívesebben elutazgatnám, egyáltalán, abban sem vagyok biztos, hogy az országban akarok maradni diploma után 1-2 évvel. Itt felmerül az a probléma, hogy egy olyan másik országot sem tudok mondani, ahol 100%-ban el tudom képzelni magam számomra ideális körülmények között, leginkább olyan munkakörben, aminek kicsit is köze van ahhoz, amit tanultam és szeretek, az „irány egy bőrönddel Berlin, pincérkedek, aztán majd meglátjuk” még mindig nem pálya nekem. Helyenként viszont annyira el tudják venni a kedvem az egész fordító-tolmácsosditól, hogy valóban az tűnik a legésszerűbbnek, hogy felpattanok a legszükségesebbekkel egy repülőre, meg sem állok Ibizáig, és koktélokat keverek a bulizó tömegnek. Az álommelóm jelenleg, hogy digitális nomádként fordítok, igazán szerencsés esetben nem csak szakszövegeket, hanem regényt is, mert igaz, hogy a szakfordítás hozza a pénzt, de azért egyszer szeretném látni egy könyv belső borítóján a nevemet mint megjelölt fordító. Ha nagyon-nagyon elrugaszkodunk, akkor pedig legalább egy saját regényt is szeretnék írni.

Az egyetemen folyamatosan dőlnek felénk az egész embert kívánó elvárások: networking, plusz időráfordítás gyakorlásra, önfejlesztés, önkénteskedés, tanulás, de valamiből élni is kell, ott a háztartás, a szociális élet, és valamikor aludni sem ártana. Én még egészen jól bírom a terhelést, de talán emiatt is kedvetlenedtem picit el, vagy vesztettem el a fonalat. Mert az egy dolog, hogy jól megy maga a suli, de a fordítói/tolmácsi karrierem beindítására alig fordítottam időt, mondjuk csak ki, SEMMIT,  emiatt meg kezd bűntudatom is lenni, mert a barátaim meg tök ügyesen építgetik a saját karrierjüket (ami miatt nyilván nagyon büszke vagyok rájuk!). Sok minden érdekel, elég nyitottnak tartom magam, ezért szívesen ásnám bele magam a jelenlegi érdeklődési köreimbe mélyebben (edzés-egészséges életmód, jóga, gasztronómia, írás - ennek egy formája a blog is, de új nyelvet is szívesen megtanulnék, még mindig leginkább arabot vagy fárszit). Kitolni a diplomát semmiképp sem szeretném, meg akarom szerezni a papírt és minél hamarabb elindulni valamerre, de merre? Tolmácsként, fordítóként dolgozzak, vagy kezdjek neki valami egészen másnak? Ötvözzem ezeket? Gondolkodjak felelősségteljesen, tegyek félre, vagy egyszer élünk és maxoljam ki a hedonista létet? Mi lesz öt vagy tíz év múlva, mikor a barátaim sorra házasodnak, én meg Katherine Heigl leszek a 27 idegen igenből? Hol fogok élni? MIBŐL fogok élni? A kérdések sora végtelen.

Jelenleg apró, rövid távú céljaim vannak: legyen meg az alapvizsga, találjak valami jó gyakorlati helyet, sikerüljön valami csajos utat megszervezni a közeljövőre, egyáltalán, most mi lesz a még mindig aktuális sráccal (mert ugyebár szeretek elkövetni egy hibát még kétszer-háromszor, hogy biztos legyek benne), legyen meg a bikinibody nyárra, ilyesmik. Jelenleg a mában élek (ilyen szerintem még soha nem volt), emiatt háttérbe szorultak a hosszú távú teendők, és egyelőre nem tudom eldönteni, ez jó-e, vagy rossz.

Lehet, hogy picit csapongok, de remélem, értitek, mire szerettem volna kilyukadni ezzel a bejegyzéssel. Ha éreztetek hasonlót, vagy megosztanátok a tapasztalataitokat, írjatok bátran akár kommentet, akár Instagramon üzenetet, tök jó lenne, ha kialakulna valami párbeszéd! Instán egyébként ITT vagyok megtalálható, kövessetek, ha még nem tettétek volna. Nemsokára jövök új, sztorizós poszttal!

#girlssupportgirls

A nők közötti kapcsolatok, viszonyok elég felkapott téma lett az utóbbi időben, mégpedig a pozitív oldaláról megközelítve, és úgy döntöttem, én is felülök erre a vonatra, mivel az én társas kapcsolataimat is nagyban nők határozzák meg, és borzasztóan hálás vagyok azokért a lányokért és nőkért, akik az életem fontos részei.

A diskurzus onnan indulhatott, hogy a köztudatban a nők egymással való kapcsolatai valójában felszínesek, a nők egy idő után biztosan elkezdik fúrni egymást, és nem létezik igaz barátság nő és nő között, sőt, a nők példát vehetnének a férfiakról barátság tekintetében, és rokon nők között is gyakoribb a feszült viszony, mint rokon férfiak között. Én viszont úgy gondolom, hogy kellő érzelmi intelligenciával és megfelelő kommunikációval a nők közötti kapcsolatok (is) olyan fantasztikus élményt és érzéseket adnak, olyan, mással össze nem hasonlítható szövetséget lehet kötni más nőkkel, hogy megéri a befektetett energia.

Visszanyúlva a gyökerekhez, mindig lányos lány voltam, sosem bandáztam fiúkkal, mindig barátnőim voltak, és ez az évek során csak nagyon kis mértékben változott. Ugyan van néhány fiú barátom, akik szintén nagyon fontosak nekem (srácok, ha esetleg olvassátok, és magatokra ismertek, ölellek titeket), de a baráti társaságaim mindig is nagyrészt lányokból álltak, és állnak most is. Nem is nevezném „társaságnak” a baráti körömet, mivel inkább az életem minden területén, korszakából van maximum 2-3 ember, akik nagyon jó barátnőim évek óta - introvertáltként kisebb körben érzem jól és komfortosan magam, egy tíz fő körüli társaság nekem már kihívást jelent. Szóval ösztönösen a lányok felé nyitok, lányok felé közeledek, ha megtaláljuk a közös hangot, kötetlenül tudok beszélgetni bármiről. A lányok támogató ereje fantasztikus, a családom nőtagjai és a barátnőim az őszinte véleményüket hozzátéve mindig teljes mellszélességgel kiállnak a döntéseim mellett, akkor is, ha később azok rossznak bizonyultak, velem örülnek, velem szomorkodnak, felemelnek, ha kell, helyre tesznek - és ez természetesen fordítva is igaz. Talán a barátságokra hatványozottan igaz, amit a párkapcsolatok kapcsán már említettem, hogy ha valakivel összekattanok első látásra, abból biztosan mély és meghatározó barátság lesz.

Szélesebb körben is mindig inkább női közösségekhez tartoztam, azt hiszem, bölcsészkar lévén az egyetem ennek a csúcspontja, az alapszakon és most is csak lányok a csoporttársaim. A csupa lány mindennapi társaság hatalmas váltás volt a gimnáziumhoz képest, ahol a fiúk alkották a többséget és színesítették unalmas napjainkat. A mostani csoportot (talán a nagyobb létszám, talán a többféleség miatt) összetartóbbnak, segítőbbnek érzem, jobban érzem magam azokon a napokon, amikor órára kell menni, ami mindenképp pozitív élmény, hiszen az egyetemi csoporttársait, munkatársait nem választhatja meg az ember. Lányokkal laktam együtt mindig, mióta elköltöztem otthonról, erről is néhány negatív példától eltekintve jó érzéseket kötök, a pesti lakótársaimról pedig szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Talán az élet összjátéka hozta, hogy alapvetően jó kapcsolatot ápoltam a körülöttem élő nőkkel, és közülük jópáran rengeteget tettek hozzá a személyiségemhez és nagyon hálás vagyok értük, akkor is, ha csak egy bizonyos életszakaszban voltunk aktívan jelen a másik életében. Sőt, van néhány olyan barátnőm is, akivel nem vagyunk napi kapcsolatban, de ha beszélünk online vagy találkozunk, onnan folytatjuk, ahonnan abbahagytunk és bármikor számíthatunk a másikra.

A számomra fontos mindenkori nők mind okosak, viccesek, empatikusak, jó tanácsadók, sokfélék, kreatívak, tájékozottak, nyitottak, egyszóval fantasztikusak. Köszönöm, hogy vagytok.

Egy tökéletes hétvége margójára

Introvertáltként az tölt fel leginkább, ha egyedül lehetek, ha valamit csinálok, azt egyedül teszem: egyedül, vagy az aktuális könyvemmel, jegyzetfüzetemmel iszok meg egy csésze kávét, egyedül edzek, jógázom, barangolok a városban, csak én és a gondolataim. Ez a hétköznapokban nehezen valósul meg, hiszen sűrű az órarendem, sokat vagyok a csoporttársaimmal, a munkahelyem is kifejezetten társasági hely, egyrészt az open office, másrészt a munkakör miatt is. Customer service-en dolgozom, mindig sokan telefonálnak egyszerre, sokat beszélgetünk egymással, jó a hangulat, de ha túl sok időt töltök társaságban, muszáj egyedül lennem huzamosabb ideig, hogy feltöltsem a raktáraimat. Ráadásul ez volt az első olyan hét, hogy egyszerre mentem az óráimra és dolgozni is, plusz volt pár programom is a héten, így extrán szükségem volt a hétvégi töltődésre. Ez 100%-ban meg is valósult.

Péntek este korán lefeküdtem aludni, szombaton a legjobb barátnőmmel töltöttem a délelőttöt - ugyan ez is társasági program, de a közeli barátokkal töltött időt is imádom. Kipróbáltunk a Freyja croissantozót a Szövetség utcában, isteni finom pisztáciás croissant-t ettem és rizstejes cappucinót ittam, sütött a nap, a hely pedig zseniális, biztosan elmegyek még mással vagy egyedül egy ráérős reggelen. Délután, miután végeztem a tanulással, még mindig olyan csodálatos idő volt, hogy úgy döntöttem, vétek ilyenkor otthon kuksolni, így nyakamba vettem a várost, és a fülhallgatómmal felszerelkezve elindultam a Gellért-hegyre, hogy megnézzem a virágzó mandulafákat. Út közben megálltam egy fagyira, az év első fagyijára, a Szabadság-hídon már gyülekeztek az emberek, ettek, ittak, beszélgettek, készültek a szombat estére. Mosolyváltás itt, összeakadt tekintet ott, imádom figyelni az embereket, találgatni, kik ők, milyenek lehetnek. Nagyon jól esett sétálni a hegyen, jó volt kicsit kiszakadni a városból a természetbe, még ha csak rövid időre is, élvezni a friss levegőt, az illatokat, a növényeket, a kilátást. Visszafelé már esteledett, érezni lehetett a tavaszi, esti pezsgést a levegőben, ezt is imádom Budapestben, és alig várom, hogy mi is kiüljünk a szabadba, és úgy indítsuk a hétvégi bulit (egyébként bakancslistás tétel, hogy egyszer egyedül vessem bele magam az éjszakába, de inkább késő tavasszal vagy nyáron fogom megvalósítani). Minden évszaknak megvan a varázsa, és mindig az épp aktuális a kedvencem, de úgy érzem, ez a tavasz Budapesten különleges lesz valamiért, csupa jó energiát érzek magam körül.

Még szombat este elkezdtem olvasni egy könyvet, amibe tavaly nyáron is belefogtam már, de akkor valahogy nem kaptam el a fonalat, most viszont magával ragadott. Khaled Hosseini Papírsárkányok című regényéről van szó, ezzel töltöttem a mai napom egy részét, egyelőre nagyon tetszik. Mivel ma is hívott a város, ismét sétáltam, kiültem az Akváriumhoz fagyizni, olvasni és elmerülni a tavaszi lüktetésben úgy, hogy szinte külső szemlélőként veszek részt benne. Egyébként kicsit hiányolom a nagy parkokat, mint amilyenek Olaszországban vannak, és az emberek akár egész napra kiülnek piknikezni, olvasni, iszogatni, tanulni, akármit csinálni, szerintem fantasztikus találmány. A napot jógaórával zártam, ami, mint mindig, maximálisan feltöltött, kikapcsolt, segített elengedni a hetet, teljesen készen állok az új hétre és hónapra.

Akár introvertáltak, akár extrovertáltak vagyunk, szerintem nagyon-nagyon fontos lépés az önmagunk megismerése, elfogadása és megszeretése felé vezető úton az, hogy szeressünk egyedül lenni. Vannak pillanatok, életszakaszok, amikor ez nehéz, de önmagunk és a saját benső világunk az, ami mindig ott lesz nekünk kapaszkodóként, és a társas kapcsolatainkat is csak úgy tudjuk fenntartani, ha önmagunkkal rendben vagyunk, békében élünk. Az egyensúly persze felborulhat, ha az élet úgy hozza, de tudatos gyakorlással vissza tudjuk szerezni. Nekem ebben a jóga volt hatalmas segítség, mikor már a kapcsolatom szétesőben volt, csak ezt nem akartam észrevenni, annyit tudtam, hogy valami nem oké, már nem szeretek egyedül lenni, mert bekattanok a saját gondolataimtól, és azonnal változtatni akartam ezen, hiszen ha valaki, hát én imádok egyedül lenni. Mikor bekövetkezett a szakítás, ez az érzés jelentősen enyhült, és pár hét alatt helyre is állt. Ha most egyedül vagyok, csupa pozitív gondolat, terv jár a fejemben, a kreatív energiáim szárnyalnak, hálás vagyok, keresem a szépet, rámosolygok az idegenekre az utcán.

Ezt adja nekem egy nagyrészt egyedül töltött hétvége.

Storytime: Talonban tartás

Megvan az a rész az Így jártam anyátokkalból, amikor a csapatból mindenkiről kiderül, hogy van valaki az életükben, akit talonban tartanak? Azaz nem közölték egyértelműen a másikkal, hogy sosem lesz köztük semmi, ezért időről időre fel tudnak bukkanni az illető életében, de ha jön jobb, máris dobják. (Ez az a rész, amikor Lily egy minimalacon gyakorolja azt, hogy mondja meg a gimis pasijának, akit egész addig talonban tart, hogy ne reménykedjen tovább). Ez a jelenség a való életben is előfordul, és nekem is van róla saját történetem.

A lezáratlan, kérdőjeles majdnem-kapcsolatokra, kavarásokra, randiztunk párszor-esetekre kapásból tud mindenki példát mondani, aki huzamosabb ideig volt szingli. Adott egy fiú, akivel összekavarodtál és/vagy randiztál, történt egy s más, de sosem mondta ki egyikőtök sem, pontosan mi van köztetek, aztán szép lassan meg is szűnik a közvetlen kontakt. Ezeknek a kalandoknak a nagy része eltűnik az éterben, de hála a social mediának, manapság sokkal gyakoribb, hogy közvetetten egymás életében maradtok és hébe-hóba látjátok, mi történik a másikkal, valamint számos platformon el tudjátok érni egymást. Ha még érdekel a másik, és látszólag őt is érdekled, egy ponton nagy eséllyel keresni fogjátok egymást, és onnantól elkezdődik a talonban tartás nevű játék.

Klasszikus példa, ha néhány vodkaszóda után, vagy amikor csak unatkozol, írsz a másiknak, vagy épp ő neked, lehet, hogy aznap este találkoztok is, de néhány napon belül biztosan, megmarad a kontakt egy darabig, aztán elmaradnak az üzenetváltások, és mindenki visszatér a csendes megfigyelő szerepébe. Ez a kör később újraindulhat, de igazából senki sem tudja, mikor, és mindig ott lesz a hátsó gondolatok között a veszélyes Mi lett volna, ha? kérdés. Ezek a kapcsolatok nem szólnak örökre, nyilván amint az egyik fél talál komolyan érdeklődni kezd egy harmadik iránt, vége a dalnak, ami a másikat nagy eséllyel rosszul érintheti.

És akkor jöjjön a személyes történet, ami egészen friss. :D Ahogy már meséltem, szakítás utáni gyors búfelejtésként ismét belevetettem magam a tinderezésbe, és összematcheltem egy fiúval, akit a barátnőim egy éve kinéztek nekem egy random estén, amikor megismerkedtek vele meg a haverjával egy kocsmában (én akkor nem voltam velük), és azóta mondogatják nekem, hogy ez a fiú mennyire hozzám való. Egyszerűen annyira összeállt minden, hogy azonnal telenovella-módba kapcsoltam, és már három napos esküvőket vizionáltam Swarowski-kristályos ruhával, ötszáz vendéggel, füstben táncolással és hasonló giccses elemekkel. Beszélgetni kezdtünk, nagyon értelmes és művészi volt, jól nézett ki, rendesen izgultam az első randink előtt. Párszor találkoztunk, élőben is 100%-ban megvolt a kémia, nagyon egy húron pendültünk, tűzijáték a javából, meg ennek a srácnak olyan különleges, elvont, művészi, intellektuális kisugárzása van, ami nagyon nagy felüdülés volt a sok olyan pasi után, akikbe annyi művészet sem szorult, mint egy teáskanálba. Nyilván már előre örültem, hogy milyen fantasztikus bolygóállás alatt vagyok, hát biztos, hogy össze fogunk jönni, jaj de jó, mesélgettem égre-földre a barátoknak meg az ismerősöknek is a dolgot (tudni kell rólam, hogy én vagy nagyon odavagyok valakiért, vagy egyáltalán nem, és ez utóbbi szinte sose fordul át az ellenkezőjébe). Aztán volt, hogy lemondott hirtelen, amin megsértődtem, később én mondtam le a találkozót, és szép lassan hagytuk egymást lógni a levegőben. Továbbra is kontaktban vagyunk a lehető legminimálisabb szinten (MINDIG megnézni a sztorijaimat meg én is az övét, reagálunk, lájkolunk és kommentelünk, beszélünk pár szót), de egyikőnk sem kezdeményezett találkozót egészen múlt hétig. Akkor ugyanis szembejött velem az utcán (ami egyébként annyira nem meglepő, mivel egy környének mozgunk), én nagyban vigyorogtam, de ő annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy nem vett észre. Írtam neki, vicceskedőre véve a figurát, hogy hahó, micsoda dolog, hogy köszönés nélkül elmész mellettem, válaszolta rögtön, sűrű elnézéskérések közepette, hogy igen, még aki vele volt, az is észrevette, hogy őt nézem, de ő meg nem figyelt. Én aznap este elmentem bulizni, és néhány pohár bor után úgy döntöttem, mit veszíthetek alapon írtam neki, hogy ha már véletlenül találkoztunk, igazán találkozhatnánk direkt is. Írta, hogy persze, akarta is mondani, hogy találkozzunk. Azóta? Úgy bizony, SEMMI, vissza a minimális kontakthoz.

Eleinte rendesen megsértve éreztem magam, ugyanakkor meg az is igaz, hogy nem kötelező senkit követni meg válaszolni neki, szóval egyem meg, amit főztem. Jobban belegondolva leginkább az egómat sérti ez a szituáció, (engem ne tartsanak már talonban csak úgy, hát mégis hogy képzeli), na meg ne felejtsük el, hogy ez a srác több, mint egy éve időről időre megemlítésre került a beszélgetéseinkben, és én hülye ennyi idő alatt szépen fel is építettem róla egy képet, és mikor megismertem személyesen, ez csak megerősödött. Igazából valahol tisztában vagyok vele, hogy hagyni kéne a fenébe a csiki-csuki játékot, mert végeredményben semmi de semmi értelme, legyetek okosak, és ha ilyen szituba kerültök, tegyetek így. Nem fogok hazudni, miután a poszt kikerül, nem fogom rituálisan kikövetni a srácot (már csak azért sem, mert nagyon szép képeket posztol :D ), de úgy érzem, hogy miközben leírtam, magamban is helyre tettem az egész történetet, és beismertem magamnak, hogy nem lesz köztünk már semmi.

#Gasztro - Burger Market x Kristóf's Kitchen Middle East Burger

Imádok enni, imádom a hamburgert, imádom a közel-keleti ízeket (is), imádok új ételeket kipróbálni és imádom Steiner Kristófot. Azt hiszem, ez pont elég indokot szolgáltatott arra, hogy múlt csütörtökön elmenjünk a legjobb barátnőmmel a Király utcai Burger Marketbe kipróbálni Kristóf legújabb kreálmányát, a Middle East névre hallgató 100% vegán burgert.

Habár nem tudnék és nem is áll szándékomban átváltani a vegán életmódra, a növényi alapú ételek egyre inkább kezdik felkelteni az érdeklődésemet. Egyik oka, hogy a többéves „fitneszes" táplálkozás után kicsit elegem lett a húsból (különösen a csirkemellből, ha étteremben vagy hasonló helyen eszem, sose választok csirkés ételt, és otthon is direkt kérem, hogy bármit ehetünk, csak csirkemellet ne), másrészt szeretném bővíteni a repertoáromat, ugyanis az esetek 80%-ában magamra főzök a hétköznapokban, és mivel csak én eszem meg, amit készítek, nincs semmi motivációm, hogy változatosabb fogásokat készítsek. Ha pedig újítani szeretnék, miért ne lehetne vegán, de legalábbis húsmentes verzióban? Így hát szinte tudat alatt tartok húsmentes napokat egy héten akár többször is. Korábban kóstoltam már vegán burgert, de a szejtánból készült pogácsa nem igazán nyerte el a tetszésem, így nagy izgalommal vártam, mit tud Kristóf burgere.

Elég sokan voltak a megnyitón, mi a kezdés után jó félórával érkeztünk, a beszélgetésről le is maradtunk kicsit, összességében nem bánom, de azért jó volt élőben látni Kristófot, pont olyan, mint videókon, instán. :) A burgerre a szokásosnál többet kellett várni, mert gondolom a többség szintén azért jött, hogy megkóstolja, de beszélgettünk és söröztünk, úgyhogy nem is érzem olyan soknak a várakozással töltött időt. Nagyon kíváncsi voltam, hiszen ahogy a bevezetőben mondtam, imádom a közel-keleti ételeket, a jellegzetes fűszerezést, ami nagy örömömre vissza is köszönt a burgerben. A szokásosnál kisebb méretű (szerintem a képen is látszik), cserébe elég tömör, nehéz, ha valamilyen köretet is választasz hozzá, simán jól lehet vele lakni, anélkül viszont nekem szerintem kevés lenni. Mindketten sima krumplit választottunk egyébként, de az édesburgonya hasáb lehet, hogy még jobb választás lenne.

Tehát a burger alapja vegán buci, szerintem ez teljes kiőrlésű és/vagy rozslisztből készülhetett, a pogácsa pedig Siniya lencsepogácsa gyökérzöldségekkel. A pogi fűszerezése zseniális, az állaga is szuper, és nagyon jól passzol hozzá a grillezett padlizsán, ami az egyik kedvenc zöldségem. Egyébként külön szimpatikus Kristóf receptjeiben, hogy nem akarja helyettesíteni a húst ilyen-olyan készítményekkel, hanem csak a növényekből kreál fantasztikus ételeket, én pedig pont ilyesmiket szeretnék beépíteni a heti menümbe. De vissza a burgerhez, kétféle szósz fogja össze a burgert, fokhagymás-citromos tahini krém és amba jemeni mangószósz, amik szuperül tompítják az intenzív fűszereket, a friss összetevők pedig fehérhagyma, petrezselyemzöld és koriander, amik nem hiányozhatnak a közel-keleti fogásokból. A fűszerek és a tahini miatt van egy kis hummusz-falafel ízélmény, csak burger formában, imádtam az egységet, amit a különböző zöldségek alkotnak, a buci is szuper, puha, tömör, foszlós, amilyennek lennie kell. Mikor megláttam, azt hittem a mérete alapján, hogy nem lesz elég, mégis jól laktunk mindketten.

A Burger Market eddig is az egyik kedvenc burgerezőm volt, a Middle East burger csak tovább erősítette ezt a pozíciót, instant szerelem, biztosan legközelebb is ezt fogom kérni, akármennyire is odavagyok a hagyományos burgerért. Ha vegánok vagytok, vagy csak nyitottak a vegán konyha és a közel-keleti ízek felé, mindenképp próbáljátok ki, az állandó kínálat része már!

Nem akarok párkapcsolatot

A szakítás utáni nagy megvilágosodások engem sem kerültek el, végre kimondtam magamnak és másoknak is olyan dolgokat, amiket valahol eddig is tudtam magamról, csak ilyen-olyan okokból nem vettem róluk tudomást. Az egyik ilyen felismerés, hogy jelenleg nem akarok párkapcsolatot. Jó, jó, hát hosszú kapcsolat után ez nem is olyan meglepő vagy különleges felfedezés - mondhatnátok, de kifejtem, mire gondolok.

Mint ahogy az előző bejegyzésben említettem, ismét letöltöttem a Tindert, és rendre olyan pasikkal jutottunk túl a Hey how are you?-n, akik erősen a fuckboy kategóriába esnek, vagy éppen csak semmi igényük a komolyabb elköteleződésre. Az egyik barátnőm erre azt mondta, azért hoz össze a sors ezekkel az alakokkal, mert rossz helyen keresgélek. És ez a mondat döbbentett rá, hogy nem, épp ez az, nagyon is jó helyen járok! Hiszen én sem vágyom jelenleg arra, hogy energiát invesztáljak egy kezdődő komoly kapcsolatba, az általános, kötetlen nyitottság, randizhatás, egy-két jó este az, amit most szeretnék. Nem zárkózom el 100%-ban a gondolattól, de a mérleg nyelve inkább a NEM felé billen, ha „rendes” kapcsolatról van szó. Ennek több oka is van, és annak is, hogy miért tartom olyan nagy dolognak ezt kimondani és bizonyos szinten normalizálni.

Talán a legfontosabb indok a saját lelki békém. Míg az életem minden egyéb területén határozott és domináns személyiség vagyok, a romantikus kapcsolataimban én vagyok az alárendeltebb fél, mert kettőnk közül valakinek alkalmazkodnia kell ugye, és eddig minden meghatározó fiú elég makacs, határozott és hozzám hasonlóan domináns személyiség volt (lazán kapcsolódik ehhez, hogy nálam gyengébb, alkalmazkodóbb pasival nem tudnék együtt lenni, mert megenném reggelire, ő meg kikészülne tőlem, szóval mindenkinek jobb ez így). Namármost ha úgy döntök, hogy valakivel szeretném komolyra fordítani a dolgokat, előbb-utóbb én leszek az, aki több energiát tesz a folyamatba, és őszintén megmondom, nekem ehhez most nincs kedvem. Ezért botlok bele tudat alatt olyanokba, akik maguk sem szándékoznak erőfeszítést tenni egy komoly kapcsolat érdekében.

Benne van a pakliban az előző kapcsolatból hozott óriási pofáraesés is. Alapból elég bizalmatlan tudok lenni, de annak fényében, hogy az úriembernek nem nevezhető alak fűvel-fával-bokorral megcsalt, ez még hatványozódik. Mégsem érzem ezt a leghangsúlyosabbnak. Érdekesebbnek találom az új élet-aspektust. Az exemmel konkrétan azon a héten ismerkedtem meg, hogy végleg felcuccoltam Szegedről Pestre, a Szigeten már fülig szerelmes voltam, a legjobb barátnőm a megmondhatója, aztán jött az új egyetem, szinte rögtön elkezdtem dolgozni, és azon kaptam magam, hogy tele a naptár, minden percem be van osztva. Így hát kimaradt, hogy Budapesten belecsapok a lecsóba, ide-oda járkálok, ismerkedek, régi barátokkal veszem fel újra a kapcsolatot, big city life. Viszont itt a tavasz, új kezdetek, új lehetőségek, és ezúttal tényleg szeretném átélni.

Aztán ott van az a nem elhanyagolható tényező, hogy én alapvetően nagyon szeretek egyedül lenni, szeretek egyedül programokat csinálni, olyasmiket is, amik a köztudatban páros programként élnek. Egyedül beülni valahova enni vagy egy kávéra teljesen alap, napközben kell is a szünet a folyamatos társaságtól, az edzés nekem a me-time, kifejezetten utálom, ha valaki bratyizni próbál a konditeremben, mert nem azért vagyok ott. De ha arról van szó, szívesen megyek egyedül moziba is például. Ha pedig társaságra van igényem, szerencsére tudok szólni egy-pár embernek, van-e kedvük csatlakozni. Introvertált személyiségűekk szerintem pontosan tudják, miről beszélek: nekünk az egyedüllét jelenti a töltődést, és ebből nehezen engedünk. Ez meg az idő kérdése, a másik fontos faktor a befektetett energia mellett egy kapcsolatban: nagyon jól érzem magam egyedül, és nincs kedvem időt szakítani egy komoly kapcsolat felépítésére.

Végül pedig úgy érzem, most így kerek az életem, ahogy van. Folytatom gőzerővel az egyetemet, a héten kezdtem az új munkahelyemen, sokat találkozom a gimis barátaimmal, új barátokat is szerzek, írom a blogot, átélek ehhez hasonló felfedezéseket, edzek, jógára járok olvasok, filmeket nézek, nincs semmi hiányérzetem, sőt, egyensúlyban vagyok, és ez így most teljesen elég, és nagyon jól érzem magam ott, ahol most vagyok.

Miért tartom olyan fontosnak, hogy ezeket kimondjuk és elfogadjuk? Úgy érzem, valamiért a laza, cél nélküli ismerkedésre nagyon ferde szemmel néznek a társadalomban, a párkapcsolat (majd később házasság és gyerek, de ebbe inkább most ne menjünk bele, mert nagyon elkanyarodnánk a fő iránytól), valami abszolút célként van misztifikálva, amibe nem fér bele, ha valakinek (vagy két embernek, ha már összekerültek) ilyen vagy olyan okokból nincs igénye, kapacitása egy jól működő párkapcsolat kialakítására. Annak egyáltalán nem látom értelmét, hogy összejöjjünk valakivel csak azért, hogy kijelenthessük, hogy van Párunk (nagy P-vel), főleg, ha a másik meg őszintén komolyan gondolja, ez egyszerűen bunkóság. Ha viszont megfelelően kommunikáljuk a szándékainkat, szuper élményeket szerezhetünk ebben a nyomás nélküli időszakban, és ha készen leszünk rá mentálisan és lelkileg, sokkal gördülékenyebben és könnyebben vethetjük bele magunkat egy lehetséges komoly kapcsolatba.